Kerestelek

Nem volt jó ott sem nélküled.

Jöttem, hogy megkeresselek.

Bolyongtam idegen világban,

s Te sehol sem voltál. Nem találtam

azt az otthont, a meleg fészket,

vihar elől a menedéket.

 

Kerestelek hóban és fagyban,

kerestelek a vad tavaszban,

egy kisgyerek tiszta szemében,

meg az álmomban, hogy megidézzen,

s elém hozzon és rád ismerjek,

hisz ezért születtem embernek.

 

Láttam nyomod a csillagokban,

sétáltál virágszirmokban,

hallottam hangodat a szélben,

nevedet ittam minden fényben,

s megtaláltalak mélyen rejtve,

ott ringatóztál a szívemben

​

Uram

1. Uram, eddig tart az erőm.
Segíts, hogy újra töltekezzem.
Adj bodros felhőt mélykék egen,
levélháton kis bogarat:
fényes, ékes rózsabogárt,
zöld-aranyba merített szárnyút,
vagy legyen inkább szarvasbogár:
barna páncélja, mint az ékszer,
büszkén viseli kezed nyomát,

hisz vele Te is megelégszel.

​

2. Adj békességes pillanatot,
jó nevetést, megváltó álmot,
belőled fakad minden erő,
minden, ami szép, ami áldott.

​

Emberi hangon sír a hegedű,
késő arany ragyogásban a fák,
Uram, szelídítsd meg az álmaimat,
érints meg, hadd menjek tovább.

​

​

Nagyapám

​

Nagyapám szeme kék volt,
haja, bajusza fehér.
Kérges kezébe simult
árván egy falat kenyér.

​

Sorsa ógörög tragédia,
mindene pusztult, veszett,
törvény és átok tiporta:
keresztje volt, ha szeretett.

​

Hordozni, ami nem bírható,
volt társa jó nagyanyám:
ruhája örök gyász, fekete tó
gyűlt könnyeiből - ez maradt rám.

​

Nagyapám szeme kék volt, 
a szava nemes, egyszerű,
nevetni nem láttam soha, 
hangjában nem sírt hegedű.

​

Sorsa ógörög tragédia,
haja, bajusza fehér, 
most szívemben zokog a bánata,
s megsimít két áldott tenyér.
2018. 09. 09.

​

​

Áll az ember, szemben a Végtelennel,
magányában tör-zúz, 
pusztítja önmagát. 
Körötte a világ darabjai kerengnek.

​

Áll az ember, kitárja két kezét:
Szólj hozzám, Teremtőm, 
fogd le a kezem végre, 
mert látod, immár
kő kövön nem marad.

Fogj le erősen, dörrenj rám,elég volt!
Harsogd fejemre minden haragod!
Mert nem tudok fogózni csillagokba, 
csak a Te szavadba,
elveszítem lassan önmagam, mert
nem hallom az angyalok énekét
autók zajában, fegyverek között.
Nem látom a könnyű rebbenését
szárnyaiknak,
túl sok csillogással 
vettem körül magam,
káprázik tőle a szemem, agyam.

​

Áll az ember, szemben a végtelennel.
Kietlen pusztaságba hull szava.

​

Aztán valahol felsír egy gyermek.

​

​

Csendben

​

Magára maradt a kert. A szél 
gubbaszt az ágak hegyén.
Bokorba ejti magát a cinke, 
kövér esőcsepp hintál felette,
s a ház becsukja álmos szemét.

​

Kihűl a kályha, álom se moccan,
letörli magáról kezem nyomát.
Ki tudja, a Te mosolyod hol van,
szívedbe derűt hoz-e a holnap,
a régi kedved vajon hol vár?

​

Magára zárja a csendet a ház is,
álmodik nyarat, gyerekzsivajt.
Tűnt nyarak ülnek a karosszékben,
válladra hajolnak csodák, emlékek,
s látod, a karom még erősen tart.

​

​

Őszi ének

​

Versenyt futnak a levelek az úton.
Sóhajt az ősz, míg vonszolja magával
puha leplét, a ködöt, hallgatag.

Sóhajtok én is. Megérted-e vajon?
Megérted, amit ki kell mondanom?
Nem súlyos szó, csendes kérdés csupán,
halkan mondom, hogy meghallja szíved:

​

miért gyűlölködnék, ha szerethetek?
Miért gyűjtenék magamba ártó, 
félelmetes, sötét fellegeket,
fojtogató indulat árnyait?

Miért legyek rabja magam börtönének,
ha repülhetek a széllel szabadon?

​

A boldogság? A tiszta reggelek.
A napfény illata betölt magával, 
s megvilágít minden rejtett zugot,
s leoldja rólam a bilincseket, 
hogy borzonghasson bennem az öröm.

​

Boldogság? Igen. A szótlan egyetértés.
A zene áradó hulláma, míg emel,
a biztonság, hogy otthon vagyok mégis 

ebben a fájón ölelő világban:
ez adatott, az otthon melege.

​

A múlt kincseit most kezemben tartom, 

nézd: tenyerembe írva itt a jel,

 a lelkünkben ott él még a gyermek,
aki tud önfeledten nevetni, 
hogy könnye csordul, s lepkekönnyű lesz,
s úgy táncol a szélben, mintha szállna.

​

Add nekem ezt a tiszta boldogságot,
hogy aztán visszaadhassam neked.

​

Miért is gyűlölködnék, ha szerethetek?
2017. 11. 15.

​

​

​

​

​