EPOSZ

​

 

Eposzok mindig hősökről szólnak. Hősök pedig a harcban, csatákban jeleskedők közül emelkednek ki - így tartjuk. Hérosszá háborúkban nőhet az ember. Aki nem retten meg a másik emberrel összefeszülve, mikor ember ember ellen küzd, vér, jajgatás, halálhörgés közepette. A hérosz a pusztítás, öldöklés mestere, nyomát felégetett városok, országok, romok mutatják.

Van mégis különbség az eposzokban megörökített hősök között: az egyiket a hódítás, a szerzés, terjeszkedés vágya hajtja, mikor háborúba indul – mert lássuk be, minden háború legfőbb célja rablás, kincsek szerzése, területszerzés, hátterében a mohóság, gyűlölet van, bármilyen más, sokkal szebb indokot tűzzön is a zászlajára. Helené biztosan nagyon szép volt, de Trója kincsei még szebbek, kívánatosabbak a görög királyok számára. Ezekért a kincsekért már érdemes volt összefogni, és nem egy, hanem sok háborút indítani, és nyolcszor, kilencszer, vagy tizenkétszer lerombolni, kirabolni Tróját, a gazdag várost, amely ott emelkedett a Boszporusz bejáratánál, meggazdagodásra leginkább alkalmas helyen, ahol meg lehetett állítani vámot követelve a Fekete-tengerre átkelni akaró kereskedők hajóit, s ahol sok kincs gyűlt össze ilyen módon, újra és újra háborúra csábítva a kis görög királyságokat. Ezeknek az emléke aztán magasztossá emelkedve bekerült a mítoszok világába, enyhítve a nyers rablóháborút a megcsalt férj melletti kiállás kétes értékű motivációjával.

A másik hős a védekezés, az ellenállás hőse. Ez leginkább a különbség a Tróját ostromló, életét az örök dicsőségért feláldozó Akhilleusz, és a Szigetvárt, az országot védő, életét feláldozó hős, Zrínyi Miklós között.

Nem szólnak az eposzok a csatákból hazatérőkről, akiknek újjá kell építeni a romokból a házat, a várost, az országot. Azokról sem, akik otthon maradtak, művelték a földet, termelték a gabonát, hogy jusson kenyér a katonáknak is. A trójai háborúból hazatért öreg, bölcs királyról, Nesztorról, és a feleségét visszaszerző, otthon békességben élő Menelaoszról is csak az Odüsszeia mellékszálában, Télemakhosz útjának leírása során kapunk képet. A béke nem izgalmas, a boldogság önmagában nem lehet témája az irodalomnak, a harmónia egyedül fogyasztva szirupos, mondják, olyan, mintha folyton mézet kellene ennünk. Emberi lényegünkhöz tartozik, hogy nem elégszünk meg vele.

 

 

                                                                                                                      1.

                                                                                                                   1945

​

A fiú felnézett az égre. A távoli halk zúgás irányából apró fekete pötty közeledett, miközben a zúgás egyre erősödött. Összeugró gyomorral tudta: ez Spitfire, megismeri a hangjáról is. Hallotta már eleget. Dermedten figyelte, követi-e több gép is, de nem látott, csak egyet. Magányos gép, gondolta, ezek szerint már nagyon közel van a front. A veszteglő vasúti szerelvény, amelyet ez kis légvédelmi egység kísér, kiváló célpont még egy magányos gépnek is. A tehervonat nyitott platóján kuporgott a gépágyú mellett, vékony, fehér arca szinte világított a több számmal nagyobb egyenruha gallérja fölött, ahogy mozdulatlanul bámulta a feléje száguldó halált. Keze ügyében a lőszeresláda, az ő feladata a lőszer adogatása, ha tüzelni fognak. De ha az angol eltalálja őket, felrobban az is.

Lelőhetnénk, mielőtt ideér, gondolta. Ezek itt jó katonák. Jó tüzérek. Rápillantott a rajparancsnokra. Miért késlekedik a parancs kiadásával? Középkorú férfi, annyi idős lehet, mint az apja. Látta a feszült figyelmet az arcán, ahogy távcsövével figyelte a közeledő gépet. A távcsőben már láthatta a pilóta arcát is.

– Nem lövünk! – mondta, és a következő percben áthúzott a fejük fölött a gép. Mielőtt  elönthette volna a megkönnyebbülés, a gép megfordult, és egész alacsonyan újra feléjük vette az irányt.

– Nem lövünk! – mondta újra a rajparancsnok. – Ha lövünk, az biztos halál!

A katonák mozdulatlanul hasaltak a gépágyú mellett.

A gép végigdübörgött felettük, a szerelvény hosszában, a fiú egy pillanatra szabad szemmel is látta a pilóta fejét az ablak mögött. Lefelé nézett, éppen rájuk.  

A hideg, kora tavaszi szél átfújta a megizzadt hátát, míg az angol után nézett. Mielőtt a félelem feloldódhatott volna benne, a gép tett egy kanyart. Újra visszafordul, rándult össze, és a lábát átkarolva kicsire próbálta összehúzni magát, de nem volt képes levenni a szemét a repülőgépről. Játszik velünk?

A Spitfire már föléjük ért, mélyrepülésben, egész, vékonyra fogyott gyermektestét betöltve dübörgéssel, ő meg csak abban bízott, hogy pusztán a zajtól remeg mindene, nem a félelemtől, és akkor az angol pilóta tisztelgésre emelte a kezét, jól látták, még a nevetést is az arcán, majd üdvözlésként megbillegtette a gép szárnyait, mielőtt meredeken a magasba húzta a gépet. Hamarosan apró pont lett ismét, elhalt a zaj is, csak a csend dübörgött tovább a fiú fülében.

– Vége! – mondta a parancsnok. A katonák megmozdultak, kinyújtóztatták az elgémberedett derekukat.

 Jól vagy, kölyök? – kérdezte a parancsnok. Ő bólintott. Annyit már tudott németül, hogy a legfontosabb dolgokat megértette, el is tudta mondani.

A katonák arcán lassan feloldódott a feszültség,  elengedték a fegyvert, egyikük cigarettát húzott elő, körbekínálta a társait. Némán fújták a füstöt, aztán leheveredtek, elhelyezkedtek, ahogy tudtak a platón. Ez volt a pihenő idejük. Csendesen beszélték meg az előbbi jelenetet maguk között. Néha rápillantottak, valami bajtársias biztatással, de hagyták, hogy megbirkózzon magában az átélt rettegéssel.

– Milyen nap van ma? – szólalt meg végül a fiú, fel sem emelve a fejét.

– Szerda – mondta az egyik katona.

– De milyen hónap? – nézett fel a fiú.

– Március. Március 20. Vagy 22. – néztek egymásra, kicsit megvonva a vállukat. – Miért?

– Ma születtem – mondta a fiú. – Másodszor.

– Születésnap? – bökött rá az egyik fiatalabb katona. Mosolygott.

– Nem. Az majd áprilisban lesz. Ötödikén.

– Hány éves leszel ötödikén?

– Tizenhárom – mondta a fiú komolyan. A zsebébe nyúlt, megmarkolta azt a két kis göröngyöt, melyeket a napokban talált egy magyar feliratú zsákban, a bab között. Általában azt sem tudták, milyen rakományt szállít a tehervonat, amit őriznek, ment velük a szerelvény Németországon keresztül, egyik lebombázott várostól a másikig, lőszer van-e a vagonokban vagy élelem, ki tudja, nekik csak az volt a feladatuk, hogy védjék meg a szerelvényt. Napközben mozdulatlanul álltak egy állomás közelében, éjszaka haladtak, világítás nélkül, minél kisebb feltűnést keltve. Nem is látták általában a kirakodást, gyakran csak lekapcsoltak egy vagont valahol, aztán másikat kapcsoltak a helyébe, de az egyik kirakodásnál, ahogy ott lődörgött, csak hogy megmozgassa a lábait egy kicsit az egész napos üldögélés után, megpillantotta a nemzeti színű emblémát az egyik zsákon. Mikor beletúrt, érezte a sima babszemek hűvös simogatását, és mikor kihalászta a két kis göröngyöt közülük, kibuggyant a könnye.   

***

​

​

​

​

Mindennap

​

Miniatűrök

1.

Ha most itt lennél,

megdicsérnéd az unokákat,

aztán elmondanád, mennyire

aggódsz értük:

hagyunk-e rájuk élhető Földet,

tiszta vizet, alkotó kedvet,

hagyunk-e meleg otthont,

szeretni tudó szívet.

Ha itt lennél,

megfognád a kezem,

és érezném, mennyi

simogatás maradt még benne.

Velem hallgatnád

a bécsi keringőt, s táncolnánk is talán,

mint sohasem.

Ha itt lennél.

2.

Nem sírok. Ha a gyertya lángjába nézek,

elfutja szememet a könny,

s mosolygok.

Megrezzen a szívem.

Érzem, megérintettél.

2021. január 1.

     

***

                                                                                                              

Képek

És ott voltak a mirtuszok, vadon,

az út mellett virultak,

én meg sem ismertem őket,

míg rájuk nem mutattál.

Aztán hirtelen

előttünk volt a tenger,

mély kékjéből szelíd,

áttetsző,

fényes zölddé mosódva,

hisz minden part

megszelídíti

a mélység riasztó gyönyörűségét.

Olyan hűs szél lobogott köröttünk,

a tenger felől fújt szüntelen,

hogy nem is fájt a nap perzselése,

óvatlanul tűrted Te is,

hogy vörösre égessen titokban.

Látom a naplementét,

igazán, tiszta giccs,

mondtam nevetve,

mert szívszorítóan

káprázatos volt az is.

„A tenger mormolása”,

igen, pontosan ezt gondoltam én is,

valami ősi hívás ringatott

távolról,

dúdolt a tenger, és

megérintett a végtelen varázsa.

Veled voltam.

Valami fontos járt a fejemben

az imént,

tudom,

valamit el kell intéznem,

de aztán jöttek a mirtuszok,

a tenger és a naplemente,

a zene a kis tavernákból,

a békés séta,

a nevetés…

meg kellene keresnem azt a képet.

Vajon mi volt az a fontos dolog?

Azt hiszem, nem is olyan fontos.

Csak ülök. Kezemben a múlt.

Ráérek.

2021. január 18.

​

***

​

Mindennap újra teremtjük magunkat,

hogy legyen értelme esőnek, hónak,

a szélnek, napsütésnek, minden földi bajnak,

legyen örömünk a tűz

pattogása,

a kenyér illata, kávé fanyarsága,

legyen értelme a naponta

rendbe rakott

szegény életünknek.

Nem kell, hogy hangosan

szóljon az ének,

csak szívemben rezdüljön

a húr.

Mindennap újra kell teremteni.

Naponta. Újra. Hogy

dolgunk legyen még

ezzel a világgal.

Nem az a cél, hogy gyorsan odaérjek,

csak az a cél, hogy szép legyen az út,

mondják a bölcsek, és én

szertenézek,

minden szépséget

leltárba veszek.

Ezek a kincseim.

Ami a múltnak volt a dolga, azt nem hozza

soha a jövő.

De a jelen a múlt örömével

lehet csak teljes.

Szükségem van rá.

Őrzöm hát, míg lehet.

2021. február 10.

​

***

 

​

Nézz fel: a porból, sárból is

a csillagok fénye hívogat.

A törvényt meg nem törheted,

de újra építheted a holnapodat.

Leld meg a békét, mélyen

a szívedbe rejtve megmaradt,

egy szín, egy hang, egy álom őrzi,

csodát teremtő hangulat.

Őrizd, a dolgod ennyi már,

mindazt, mi éltet, ami szép.

Tudod, újra kihajt az élet,

bárhogy komorlik most a tél.

2020.december 27.

​

***

​

December 2.

Ma napsütésre ébredtem.

Rongyolt felhők közül

halványan, de kidugta fejét a nap.

Egykor - mondták - nagy hó esett

ezen a napon,

vastagon ült

az ablakok párkányán.

Fiatal, vajúdó anyám

két fájás között azt nézte,

azt a tiszta, érintetlen,

fehér puha párnát.

Nem gondolt arra, miért is gondolt volna,

mennyi boldogságra, fájdalomra

hozza világra gyermekét,

csak az öröm könnye

hullt apró arcomra,

mikor végre

először fölém hajolt.

Rég elporladt szívének dobbanása

most is itt van szívemben.

Örökre áldott anyai lelke

kíséri botladozó, nehéz

lépteimet.

Csillagok útját járják már,

akik levetettek mindent, ami földi,

hogy lelkemben éljenek tovább.

Rátok emelem most a poharam:

iszom a végtelen szeretetre,

a múltra, jövőre;

elődök, utódok

boldog seregére!

​

***

​

In memoriam II.

​

Hogyan töltsem be a hiányod?

A zene hiába szól,

ez nem a Te hangod,

a kép nem sugározza bőröd

melegét,

bár itt van

előttem az arcod.

Hogyan töltsem be a hiányod?

az álom szertefoszlik,

az emlék csupán csak gondolat,

lépteimet hiába igazítom

Hozzád,

magányos levelek

kavarognak az úton.

A szívemben vagy, de meg nem

érinthetlek,

csupasz ágak nyújtóznak felém,

összekuszálva az őszi ég

tompa kékjét.

Betölthetetlen a hiányod.

A hiányoddal élek.

Lassan távolodó fájdalommal

mondom:

"az örökké az igaz".

2020.november 22.

​

***

​

In memoriam

Mikor nem segít már a sírás,

csak a köszönet marad.

Ami elveszett a jövőből,

a múlt hálójában fennakadt.

Köszönöm, hogy szerettél,

köszönöm, hogy szerettelek.

Köszönöm, hogy a társam voltál,

köszönöm, hogy elfogadtál.

Megköszönöm minden reggel,

hogy veled éltem jóban-rosszban,

hogy egykor engem választottál,

hogy a Lelkedet választottam.

Köszönöm, hogy átkaroltál,

köszönöm, hogy karoltalak,

köszönöm, hogy erőt adtál,

köszönöm, hogy tartottalak.

Kire többé már nem kell várnom,

akiért többé nem aggódom:

szelíd, megbékült Lelkeddel

örök otthonod befogadott.

Nekem csak a köszönet maradt:

köszönöm Neked az életemet,

köszönöm Sorsom, minden álmom.

Köszönöm. Mindig szeretlek.

2. Nem érdekel már a virág,

sem a színpompás levelek.

Hiába hull a zápora,

mint a könnyek, csak lepereg.

Meg nem érint már téged.

Pedig jártunk valaha

térdig susogó aranyban,

átszitált rajtunk a fény,

alkony lépett a nyomunkba.

S elszürkült tőle minden.

3. Te már beleláttál

a Titkok Titkába.

Megismerted Isten szíve

végtelen mélységét.

Én beleragadtam

temető sarába,

csak a Lelked emelhet fel,

csak Te emelsz engem.

2020. november 7.

​

***

​

Nevermore

​

Kitöltöm a második csésze teát.

Félreteszem.

Halkan lépek az üres szobába,

a kilincs se csattan.

Mozdulatlan a rend.

A kanaladat, villádat most sem használja más.

Az csak a Tiéd.

A szék hátán a pulóvered.

Hiába simítom végig,

nem érzem benne a válladat.

A párnád

már nem őrzi a fejed nyomát.

Elrakom a félig olvasott könyvet.

A könyvjelző riadtan mered rám.

A naptáradba írt kusza szavaktól

elszorul a torkom.

Az órák lassan, némán mérik a lomha

időt.

Talán csak ostoba játék ez.

Mindjárt belépsz az ajtón.

Mert a soha felfoghatatlan.

Csak az örökké az igaz.

2020. okt. 22.

​

****

​

Tavasz

Arra sétálok, ahol sokszor Veled.

Nem keresem a lépteid nyomát,

érzem, hogy itt vagy.

Látod, hogy kéklik a sok ibolya?

Szél borzolja a még csupasz

fákat, de

érzed, milyen melengető a nap?

A föld édes illatát,

a tavasz illatát

beszívom mélyen, le, a szívembe.

Könnyű lesz tőle minden.

Kicsit átkarolsz, hogy könnyebben

lépjek,

kövek, árnyak között

utat találjak,

ne riadjak meg a Titok mélyétől,

ne borzadjak meg

semmitől, mi vár még.

Egy ritmusra lépünk. Hazatalálsz bennem.

Örök kérdés helyett vagy

örök bizonyosság.

Fájdalmak helyett

megbocsátó béke.

Könnyek mögött is

örökös derű.

Velem maradsz örökkön örökké.

2021. március 17.

​

​

​