Cikkek, glosszák

Helyesírás - helyes írás

Bachát László és Mező András emlékére

A napokban online folyóiratokat böngésztem. Többek között egy történelmi folyóiratot, amelynek egyik cikke Marxról szólt. A valaha példamondatokban is szereplő név ma már a cikk írójában is bizonytalanságot keltett, már ami a helyesírását illeti, ugyanis egyik mondatában úgy írta: Marxszal, egy későbbi mondatában viszont Marx-szal szerepelt. Egy másik folyóiratban tűnt a szemembe a következő problémás szó: Ft-al.

Nézzük a két esetet külön-külön!

Bár a Marx név idegen név, és a végén a magyar szavakban ritkábban szereplő x áll, ez a betű a ksz hang jelölésére szolgál, tisztán ejtjük más szavakban is (lexikon, oxigén - ezek idegen eredetű szavak, de a magyar nyelv részeivé váltak). Marx nevének végén nincs néma betű, mint például Shakespeare esetében, akit a nem ejtett betű miatt mindig kötőjellel toldalékolunk. A ragok, képzők kapcsolásánál mindig a kiejtés a fontos, a kiejtés szerint írjuk az idegen nevek toldalékait is, ezért különbözik az említett nevek írása: Marxszal, de Shakespeare-rel.

Mindkét névhez a -val, -vel ragot tettük, s jól tudjuk, ennek esetében a rag v-je teljesen hasonul a szóvégi mássalhangzóhoz, elspórolni nem lehet, mint a másik említett cikkben tették a Ft esetében. A Ft senkinek sem okoz gondot, legalábbis a jelentését illetően. Mindenki kimondja magában: forint. És úgy is olvassa. És ha hozzátesszük a -val, -vel ragot, az sem okoz gondot: forinttal. Azaz egy kis probléma mégis adódik, mert itt nemcsak teljes hasonulás, hanem rövidülés is történik: a hosszú "t"-t a mellette álló "n" hang miatt csak röviden tudjuk ejteni, de ez nem ok arra, hogy eltüntessük a hasonult hangot. Tehát: forinttal, és ha Ft, akkor Ft-tal.

Legyen szép, vidám napotok Shakespeare-rel, Moliere-rel, Kossuthtal! Ó, hogy Kossuthot miért nem kötőjelezzük, ha a "h" sem ejtett hang? Mert ez egyszerűen régies írásmódja a "t" hangunknak, mint ahogy a "ch" a "cs" jelölésére szolgál régi családnevekben, ezért írjuk így: Madáchcsal, Kováchcsal.

Ha már megvettünk mindent -- legalábbis reményünk szerint, aztán főzés közben kiderül majd, mi maradt ki a listáról --, s a hátra lévő napok teendőit is végiggondoltuk, hagyjunk magunknak egy kis pihenőt, hogy belopózhasson karácsony szelleme is hozzánk! Ez a szellem illatokba költözik, úgy veszi át az uralmat nálunk. Ki tudja, miért, mikor lett a fahéj, a narancs és az ánizs illata a karácsony elengedhetetlen tartozéka, de akkor kezdődik a karácsony, mikor kezdik betölteni ezek az illatok a házat. Aztán hozzákeveredik a fenyő gyantás, fanyar illata, ontja magából a fa, mikor a hidegről behozzuk a meleg szobába, és már csak a hó szagát hiányoljuk, a deres ágak között libbenő hópelyheket, a hideg roppanást a talpunk alatt a sötétedő utcán. Karácsony *** Kenyérsütés Hajdanában, gyerekkoromban, a kenyérsütés kiemelt napja volt a háztartásnak. Mikor édesanyám megbetegedett és hónapokig a klinikán feküdt, én a nagyszüleimhez költöztem. Azelőtt ritkán esett meg, hogy épp kenyérsütés napján voltam náluk, akkor viszont azokat a nagy napokat én is végigélvezhettem. Az élvezet a mienk volt, az enyém és az unokatestvéreimé, a munka a nagyszüleimre, nagynénémre hárult. Az előkészületek egy nappal előbb kezdődtek. Vagy talán még hamarabb, mert arra nem emlékszem, az előző sütésből visszatartott és kiszárított öklömnyi tésztadarabot, a szárított kovászt mikor áztatták be, hogy aztán dolgozni lehessen vele. Előző nap mindenesetre már habos-élesztős kovász bugyogott egy tálban, és a krumpli is megfőtt, amit krumplinyomóval át is nyomtak simára. Este előkerült a dagasztóteknő, a tűzhely mellé állították, hogy a beleszitált liszt jól átlangyosodjon hajnalra. Az egyik sarkában előkészítették az előkovászt, az szépen kelegetett egész éjszaka, aztán hajnalban kezdődött a dagasztás. Nagymama kezdte, aztán átvette a nagynéném, mert bizony kemény munka volt a nagy teknőnyi tésztát a krumplival összedolgozni, simára dagasztani. Bizony verejtékes volt az asszonyok arca, mire szépen elegyengették a teknőben, és hagyták kelni fehér vászonterítő alatt. Szép, hólyagos lett a tészta, felemelkedett, szinte tele lett a teknő vele. Eközben nagymama elővette a szakajtókat, a háncsból font kosarakat, amelyeket a csak kenyérsütéskor használt, nagymama által font-szőtt fehér vászonkendőkkel béleltek ki, jól be is lisztezték. A megkelt tésztát aztán részekre osztották, 4-6 kenyeret szakajtottak belőle, és kerekre formálva, fejjel lefelé a szakajtókosarakba tették. Ezután a kendők sarkával betakargatva újra kelni hagyták, és nagymama kimehetett megfejni a tehenet. Ezalatt nagyapa a hozzáfogott a kemence fűtéséhez. Szalmával kezdte, majd kukoricaszárral, kukoricacsutkával folytatta, míg a forróság csak úgy dőlt a kemence szája felől. Ez a férfiak dolga volt nálunk, és nagyon pontos időzítésre volt szükség. Mire a kenyerek megkeltek a kosarakban, a kemencének épp akkorra kellett olyan forrónak lenni, hogy a padlóján végighúzott hegyes bot vége szikrát vessen. Ha nem lett kész a kemence fűtése időre, a kenyér túlkelt, nem emelkedett szép magasra a kemencében, lapos, szalonnás lett. Hogy ebben mi volt a mi élvezetünk? A reggelire elkészített kenyérlángos, amit a kenyérbevető lapátra nyújtott ki nagymama, zsírral megkente, sózott tejföllel meglocsolta, és bevetette a kemencébe, még a kenyerek előtt. Sülés közben a szalma pernyéje gyakran bepilinkézte a tejfölt a lángos tetején, és a tejföllel együtt belesült a tésztába. Evés közben néha megreccsent egy-egy kis megszenesedett morzsa a fogunk alatt, de ennél finomabb lángost mégsem ettem egész életemben.