Majsányi Kati
kezdő író / hajdani fűzfapoéta / tanár
Őszi elégia
Bokraink közt valaki barangol,
egy kósza árny, talán az Ősz maga.
Jeszenyin most a kedvesére gondol:
fehér kezének hársméz-illata
még itt lebeg, és cseppje hull a méznek,
s mint színarany golyó, a végtelenbe vész.
Fanni haja lebben a rőt sövényen,
régmúlt szerelmek dala döngicsél.
Tegnapra gondol az arany levéllel
integető fák kóbor szelleme,
Tányán tűnődik Anyegin merengve,
Sóhajt, legyint: indulni kellene
de a Hold kerek, s az Orion süvegje
épp oly parázsló. akár egykoron...
Ezt dúdolom, míg feldereng a dalban
az elveszett, vad, gyönyörű korom.
2014/15 szeptember
Menedék
Megépítettem a
menedékem,
a csillogó
elefántcsonttornyom,
szépségből és tökéletességből.
Eljöhetsz hozzám,
óvatosan,
hogy meg ne csússzon a lábad
a lélek fényesre csiszolt
lépcsőfokain.
S ha nem borzaszt a tériszony,
míg átkelsz
az aggodalom
karcsú, a semmi fölött
lebegő hídjain,
és végül bekopogtatsz
zárt kapuin a hallgatásnak,
beléphetsz a sötét termekbe,
ahol várok.
De jól vigyázz,
ne hozd magaddal
a valóság szörnyeit,
csak a fényt.
2015. szept. 14.
Négysoros
Zárt kapu előtt ácsorog a lélek,
zörgetni fél, továbbmenni nem mer.
Beleborzong: ha egyszer benyitok,
semmivé lesz a rég vágyott titok.
2016. 07.11.
Haiku-félék
1. Háttal ültem az útnak
utat keresve.
Valahol cseresznye virágzott.
2. Zöld fényben kerengő
átlátszó madár:
a lét peremén járok.
3.Mondd, ha érlel,
az kinek a sorsa?
Szirom-pehely hull, havazik.
4. Derengő rózsa
a holdfényig ér:
benne hallgat a varázslat.
5. Nem hiányoztál,
míg nem ismertelek.
Késő,
susog a szél a hársban.
Idill
A gyermekkor meleg illata csap meg,
a napsütötte fű és vadvirág
léptem alatt puhán meghajolva
felém lebbenti szelíd sóhaját.
Kócos kislány, hevertem a fűben,
és ez az illat ölébe emelt,
kék lepkék járták köröttem a táncuk,
zengett a rét: egy tücsök ciripelt.
Ujjaim között átsütött a napfény,
kápráztatott és megsimogatott.
Könnyű volt minden, könnyű lebegéssel
illant a perc, és illant a gyerekkor.
Akkor még táncos léptekkel futottam,
hazafutottam, s otthon várt anyám.
Meleg karja közt biztonságot hittem,
nem varrt még magának kék égből ruhát.
A fű és vadvirág meleg illatában
azóta is gyerekkorom remeg,
anyám szemével néz rám a nagy kékség,
s a Mindenségben érzem, hogy szeret.
2016.07.21.
Karácsony
Macskatalpon a karácsony,
macskatalpon jött a tél,
olyan halkan, nem is roppan
lába alatt a levél.
Kisded született egykoron, hogy
örök életünk legyen,
s megmutatta önmagában,
a Végesben a Végtelent.
Azóta a karácsonyban
lelkünk őhozzá simul,
s minden felfénylő csodában,
minden gyöngéd kézfogásban
Ő van jelen, Ő, az Úr.
2016. december 25.
Ima
Milyen furcsa, hogy
még mindig
külön gondolok magunkra,
pedig régen tudom,
hogy egyek vagyunk,
egy végtelen, egyetlen áradó,
hatalmas szeretet,
felfoghatatlan,
kimondhatatlan
Teljesség.
És én még mindig
külön gondolok magunkra,
Istenem!
Látlak
Néha kitekintesz az
arcod mögül,
és akkor látom,
itt vagy mégis,
csak beleburkolóztál a hétköznapok
mindenféle rongyaiba,
magadra tekerted a
világot,
mintha az megvédene
a gyöngeségedtől.
Aztán váratlanul
egy villanás,
egy megpendülő húr,
egy mosoly, halk
szó, egy érintés
leleplez.
És én a lélegzetemet is
visszafojtom:
észre ne vedd,
hogy látlak.
2017.február 4.
Rejtőző
Ami voltam, az maradtam:
titkos kerthez rejtekajtó,
nincsen kulcsa,
nincsen zárja,
vad erőnek ellenálló.
De ki érint szelíd kézzel,
puha szóval megsimogat:
rejtekajtó csak kinyílik,
minden titok elővillan,
minden titok, minden álom,
minden sóhaj, minden dallam,
titkos kertnek muzsikája,
kiárad a nyitott ajtón,
minden éj és minden nappal.
Ami voltam, az maradtam.
Titkos kerthez vezető út,
láthatatlan kicsi ösvény,
hol kanyarog,merre, hol fut,
nem láthatod,
tudni sem kell,
épp csak érezd, merre fordul.
Vigyázva lépj, el ne tévedj,
láthatatlan kicsi ösvény,
titkos kerthez rejtekajtó,
minden titok őrizője:
ami voltam, az maradtam.
2017. február 13.
A válasz
Végtére is
te magad vagy a válasz
a fel nem tett kérdésekre.
A rád tekintő szemben,
testetlen érintésben,
a lélek útjain leszállva
megtalálod
a legtisztább önmagad,
akit mindig
kerestél:
a szívdobbanásodban,
a könnyben,
amely kicsordult a szemedből,
az örömben, mely éltet.
Hallgass rá,
hallgass és figyelj:
csillagok zúgnak,
láthatatlan erők
formálnak galaktikát,
s hajlós tereken,
évmilliárdokon át üzen
a titok,
a megfejtésre vágyó
Mindenség,
szakadatlanul
és reménykedve.
Hallgass és figyelj,
hogy végre, végre eljusson hozzád,
hogy megérinthessen,
és íme, benned magára ismerjen.
Végtére is
Te vagy a válasz
a kérdésekre.
2017. február 21.
Voltak
Voltak boldog perceim,
ha magamat el tudtam feledni,
voltak boldog óráim, mikor
örömöt adtam tiszta szívből.
Kiteljesedett a világom :
életet adtam önmagamból,
csodát kaptam érte jutalmul,
törzsem, ágaim lombosodnak.
Szárnyat adtam az indulóknak,
lentről nézem most repülésük.
Hitet adtam én, a hitetlen,
s a Kegyelem ölelt magához.
Magam gyávaságát feledve
tanítottam a bátorságra,
s gyengeségemből merítve
erőt adtam az erőseknek.
Esendőségem köveiből
megépítettem erős váram,
s megláttam a zűrzavar mögött
a rendet, szépet, vigasztalót.
Kitárt kezem bár erőtlen:
emeli a kapaszkodókat,
botladozó léptem vigyázva
keres biztos utat az éjben.
Lesznek boldog perceim, lásd:
megbocsátottam önmagamnak.
2017. márc. 10.
Álom
Milyen mély a
lélek mélye,
ahonnan az álmok
jönnek?
Van vége a Végtelennek?
S milyen mély
a végtelen?
Mennyi gond fér
egy tenyérben?
Hogy fér rá a végtelen?
S mi van a végtelen után?
Hova hull
az értelem?
Csillagforgó sebességgel
örvénylik a képzelet.
Mezítláb a fénylő ködben
csillagrögön
lépdelek.
Vállamon az évek terhe
szárnnyá nő, hogy
fordulok,
búgócsiga-galaxisok
kezem ügyében hevernek,
mint széthulló atomok.
Félelmeim mély
kútjában
némán figyel a sötét.
Csillagúton poroszkálva
nem pillantok
sosem hátra.
Magába ölel a fény.
2017. márc. 14.
Majsányi Kati: Flóra
Nem tudtam szeretni. Ne bántsatok érte.
Szívemet kínáltam: lelkemet is kérte.
Magába temetné a teljes valómat,
amíg minden sejtem sejtjeibe olvad.
Nem tudtam szeretni. Kicsi voltam hozzá,
csak ember, csak asszony - nem valami oltár.
Tüzes láva lelke elhamvasztott volna,
égtem már, szédültem örvényébe hullva.
Gyenge voltam hozzá: fájdalmait vinni,
őt is, magamat is porból felemelni.
Vállaim görnyednek kettős teher alatt,
s ő semmi ágán ringat rettentő álmokat.
Szánalmam nem kellett, akárhogy kínáltam,
testem-lelkem kevés ahhoz, hogy megváltsam.
Sötét mélyeibe nem jut le a szavam:
árvasága kiált, s válasz nélkül marad.
Haláltól menteni olyan szerelem kell,
kevés ott az asszony, kevés ott az ember:
elveszteni magam, porrá hullni széjjel,
lenni levegője, vagy csillaga éjjel...
Nem tudtam szeretni. Kevés rá egy élet.
Lám: könnye, sírása igazgyönggyé érett!
De anya, testvér, asszony mind egyszerre lenni...
Ember vagyok. Kicsi. Féltem őt szeretni.
2017. ápr. 20.
Tündérgyermek
Holdudvaron sétál,
harmatot sír éjjel.
Tündérgyermek. Áttáncolt már
völgyön, meredélyen.
Ahova lép reggel,
virág fakad, számos,
harangvirág csengettyűzik,
madársereg szálldos.
Harmatot sír mégis,
harmat hull a földre,
harmatos a virág szirma,
nincs ki letörölje.
Holdudvaron sétál,
nincsen álma semmi,
sohasem volt Tündérország,
hiába keresni.
Hiába keresni,
sírni is hiába,
harmatszóró éjszakában
táncolhat az árva.
Holdudvaron sétál.
Harmatot sír éjjel.
Tündérgyermek. Áttáncolt már
völgyön, meredélyen.
2017. ápr. 18.
Berta Móninak
Varázshozó éjszakában
álmot űz a gondolat.
Titok hallgat minden fában,
ott bujkál a lomb alatt.
Tündérgyermek, erre jártál
álommal kötényedben,
betakartál sóhajoddal,
hintáztál a szívemben.
Megfejtetted minden titkát
minden fának, minden lombnak,
szétszórtad a borzas szélben,
s táncoltál a csillagoknak.
2017. ápr. 19.
Bölcsesség
Mikor minden kérdésre tudod már a nemet,
bár néha még reménykedsz az igenben,
mikor friss szél játszik a tar ágak felett,
s te csillagot lóbálsz a tenyeredben:
akkor csak meglebbented magad,
mint kendődet, két marokra fogva,
a gondok súlyát mind levetkezed,
s elindulsz bölcsen kijelölt utadra.
Zúdul a szél, megborzongsz. Önmagad vagy,
ne máshova figyelj. Te vagy a világ:
levelek zörögnek, vagy galaxisok?
Hozzád csapódik egy törött faág.
Hát megbékülsz magaddal. Tudod a szabályt:
"Nem léphetsz kétszer"... mert a víz nem vár.
Akard bölcsen, ami kivédhetetlen -
Hajtsd meg a fejed. S nem sodor el az ár.
2017. február 17.
Telihold
Láttad, a Vénusz hogy ragyogott az este?
Bújócskát játszott a házak között,
eltűnt, majd néhány forduló után
kacér gyémántként feltündökölt.
Fölöttem a bóklászó telihold,
s csillagképekbe öltözött sötét.
Csak léptem koppan, magányos a csend,
ezüst sugárban borzong még a tél.
2017. február 10.
Lányaimnak
Attól a megváltó pillanattól fogva,
ahogy testetek testemből kiszakadt,
más távlatokat kapott az élet,
más utakat talált a gondolat.
Más értelmet nyert a boldogság,
ahogy az apró kezeteket fogtam,
s magamhoz öleltem azt a csodát,
melyet az Úrtól feladatul kaptam.
Jó utat találni Nektek, magamnak-
irányt mutatni - ösztönzött a lelkem.
Bolyongtunk néha mély árnyak alatt -
csillagot gyújtottam, napfényt terelgettem,
árnyakat elűzni magam lobogtattam,
s táncolva forogtunk táguló körökön.
Voltatok az erőm, hogyha elfáradtam,
s virágarcotok a simogató öröm.
Köszönöm az Úrnak azóta naponta,
hogy Titeket bízott rám a Mindenségben.
Nem fértek be ma már ringató karomba,
mégis belefértek minden szívütésbe.
2017. május 28.
A képzelet
Csak elképzelni rettenet,
csak amíg
lassan színezi,
festegeti
a képzelet
azt, ami nincs is, csak lehet...
Míg percről percre
ízesül
a szenvedés, mi legbelül
nem fájdalom,
csak félelem,
s csak addig, amíg képzelem.
Csak addig, amíg egy mosoly,
egy puha szó, egy ringató,
egy érintés,
egy villanás
el nem rebbenti.
Semmi más.
Nem kell varázs,
sem küzdelem,
sem erő, hisz
csak képzelem:
borzong bennem
a félelem.
Csak csönd, csak fény,
csak álmodás,
csak lombok közti
a surrogás,
madártrilla, szellőzene,
a föld könnyű lélegzete,
s a csillagok
titkos tánca
fejünk felett -
S elsimul minden félelem.
2017. jún.8.
Vihar
Sötét lett. Vihar közeledik.
Formájukat vesztették
a tárgyak és hitek.
A messzeség kapui
döngenek,
hogy gyermekszívem
beleremeg.
Valaki valahol
bevágott egy ajtót,
mondta édesapám,
és azt is,
hogy ne féljek.
Meleg és erős volt a keze,
ahogy tartotta
megrezzenő, apró kezem.
Álltunk a villámfényben,
amit látsz, az nem bánthat, mondta,
és ha bántana,
észre se vennéd.
Mitől félsz hát?
Aztán csend.
Csak egy
magára maradt fényfolt
játszik még
a hársfa levelén.
Mitől félsz hát?
Hogy vihar szaggatta álmokból
nem épül már katedrális?
Poros utakon játszik a szél,
körötte repked sok száraz levél,
a szél velük karikázik.
Várom már,
jöjjön a vihar,
itassa
eső az utat,
szaladjanak az apró patakok
a földön, és itt
fenn az ablakon,
s csurranjon végig
sok tiszta gyöngy
az üvegen s az arcomon.
Mitől is félhetnék,
ha velem vagy?
Hisz Te adtad a könnyeket is, Uram,
hogy tisztára moshassam
bennük magam.
2017. május 12.
Olyan tétova
Olyan tétova, megfoghatatlan
minden. A szárnysuhogás,
biccentő harmatcsepp,
csendes füvek álma
a bokám körül,
a fehéren-szürkén habzó
fellegek mögött az ég,
(ugyan kék-e valóban?)
szóval ki tudja, milyen lesz
végül
a holnapi emlék?
Ki tudja?
Mennyi tört, végig nem gondolt
mozdulat
visz tovább bennünket az úton!
Mennyi félbeszakadt, elsuhant álom
nyugtalanítja a nappalt!
Holnap mégis
átkulcsolom szelíden az
óvatos léptű alkony kezét, és
hozzá igazítva a léptem,
hagyom,
hogy az első csillag fénye derűvel
töltse a lelkem.
Holnap mégis begyűjtöm mindazt,
ami biztos: a rebbenő játék mögött
ott a gyönyörű valóság.
2017. 09. 19.
Otthon
Ha elfut, habár megragadnád,
mint szélbe markolna kezed,
ha lódult szívvel felriadtál,
s a valóságot csak képzeled,
tétován, idegen világban
nézel körül a kis szobádban,
mi az álom, s mi a való,
egy percig nem is tudható:
hol jártál akkor, honnan jöttél,
nincs válasz, nem is keresed,
hátadon bármily terhet vittél,
egy pillanatra leteszed.
Ölelő karba odabújtál,
meleg fészekbe kismadár,
csend van belül, kinn zaj és lárma:
melyik az otthon, ami vár?
Ki ölelt át, hogy tudd a választ?
Hol a tükör, a nagy határ?
Játék
Játszom Nektek. Játszom, hogy vagyok.
Tanár, író, költő: milyen csodás,
milyen jó játék! S Ti játszotok velem,
és ujjongok, ha megtapsoltatok.
Játszom Nektek, mert játszani szép:
magamból adom, bármit játsszak is.
Egy kicsit móka, egy kicsit talány,
s zavartan állok, ha rám vág a fény.
Ám ami lényem legmélyén fakad,
az már nem játék: vagyok anya,
vagyok hitves, örökös kötelék,
lélek: áradó, boldog és szabad.
2017. 11. 03.
.Útközben
Azt hittem, ég valami,
az erdő fái közül
füst kavarog,
de mire megdobbant volna
bennem a félelem,
már láttam:
csak egy felhő ereszkedett
a völgyre,
puha gomolygással,
s a fák pompáztak benne
vörösen-aranylón.
Amikor végre megértettem,
mennyi káprázat játszik velünk,
mennyi hiába rettenettel
tölti szívünk,
magam ostoba játékait
már nem játszottam tovább.
Hagytam a felhőt, simogasson,
hagytam a fényt, áradjon bennem
aranyló-vörös pompával minden.
Azt hittem,
ég valami körül,
de aztán láttam:
csak egy felhő ereszkedett a völgyre,
lágyan.
Finoman jön a hervadás,
mindennap mélyebb arannyal lángol,
minden nap elvesz,
minden nap ad,
csak csodálkozz rá, s
érezd.
A káprázatok mögött
mikor megláttam végre magam,
egyszerre könnyű lett minden.
Csak egy felhő ereszkedett a völgyre. Lágyan.
Ősz
Az ősz pazarlón szórja kincseit,
fák dereka ezüstösen fénylik,
alatta, fölötte arany ragyogás.
Az illatot, mely önként megsimít,
s már el is fut: ezt adom Neked.
S a bíbor pompát csak úgy, ráadásnak.
Tetten érni a megfoghatatlant,
a szárnysuhintás apró villanását,
belelátni a titok szívébe,
ez adtam Neked. Hát el ne vesd!
Lásd meg az apró harmatcseppben is
a mindenséget: s őrizd, ne ereszd!
Neked adom a pillanat csodáját.
Gyere velem, az ősz most átölel,
s velünk ballag a dombok hajlatában,
lassan, szelíden igazodva hozzánk.
Késő virágok bomlanak elénk,
és mélyen hallgat bennük minden szín,
és tetten érjük a megfoghatatlant,
és tenyerünkbe simítjuk a fényt:
legyen a perc örök, mert Néked adtam.
Rímtelenül
Talán meginni együtt még egy kávét,
elmormolni egy vigyázz-magadra-drágát,
mosolyogva, és aztán elindulni
lassan, vissza se pillantva, csak egyszer.
Régen halottnak hitt érzések árnya
kísértené a görnyedt kis anyókát,
fázósan húzná össze a kabátját,
régmúlt nyarak forróságán merengve.
Alkony lenne akkor, és köd is kissé,
s távolodóban a két apró alak már
törékeny sziluetté keskenyedne -
A Múlt intene ott örökre búcsút.
Gyerekkor
Aludj már, lelkem! szólt a
nagyapja
Behunyt szemmel, a
fáradtság lenyűgözte.
Még nem is pirkadt,
mikor már indult,
hogy mire nap kel,
ő már kinn a mezőn
kezdhesse a munkát,
s most alig alkonyodóban
húzta az ágy s az álom.
Ő azonban a kinti világosságra figyelve
nyugtalanul mocorgott,
keze, lába még szaladásban.
Aludj már, lelkem,
hangzott a fáradt sóhaj,
kék szeme csukva, fel sem emelte a
kislány élénken kutató
barna szemét keresve.
Aludj, Lelkem! - súgta, s ő elcsendesült,
s a fali kárpit képeit nézve
látta az udvart, az ott kapirgáló
állatsereglet képét, s felderült nyomban.
Beszélgessünk! - csillant a szeme
Miről, Lelkem? - jött a halk válasz.
Mondd, nagyapa,- húzta vissza az álomból a szunnyadozót,
s az első tiszta időmértékre akadva, kivágta
a fél hexametert, hogy:
tojnak-e már a libáid?
2015. szeptember
Lélekérintés
Valahol mélyen összeér
két lélek, ahogy két levél
a széltől ingó ágakon
súrolja egymást, s átsuhog
bennük az érintés nyomán
az addig rejtőző tudás:
hogy egy ág, egy tő s egy gyökér
tartja, táplálja őket , és
megszűnik minden félelem,
eltűnik, ami idegen,
értelmet nyer a parttalan,
értelmet nyer a végtelen.
Ahol két lélek összeér.
2016.
A fa éneke
Nem vágyom én a halhatatlanságot,
csak csöndes őszt és szelíd hervadást,
lágy fényeket az alkonyi virágon,
puha álmot és ringató varázst.
Bíbor levelem sóhajnyi zenéjét,
míg fénylőn hull a barna földre le,
ágam hegyén a lüktető világot:
csillagok közé nyújtózom vele.
2016.
Halkan
Divatjamúlt, szétkopott holmi,
rojtosra foszlott nagykabát,
értékét vesztett pénz, és ósdi,
elrongyolt hit, szakadt világ:
ha ezt látod, még nem engem látsz,
ez csak a test, az elmúló.
Értéke volt ifjúság, szépség -
a kirakat volt csillogó.
Ám a mélyben a láthatatlan,
az örök, fel nem fogható
lélek él, mely tán bölcsebb lett,
de lényege nem változó.
Nem mérgezi már a hiúság,
nem gyötri már a nagy talány:
hogy ki vagyok, ő nem kutatja:
mert tudja. S azt is, hogy nincs magány.
Mert Te és én: itt nincs különbség,
mert Te és én egyek vagyunk,
csak testünk választ el bennünket -
egy öröklét az otthonunk.
2017. január 12.
Emlék
A képet két markodba foghatod,
mikor a nyár
lassan felizzik,
kitárod az ajtót,
hogy a szél szabadon
borzolhassa össze hajunk,
folyton elveszítjük egymást,
percekre, órákra kihullunk
egymás szeméből,
csillámokat vet a tó,
a lépted már elhalkult bennem,
gondolataimból is elvesztek az
összekulcsolt szavak,
a nyár, az ősz, a tél
már nem jelent többet önmagánál.
Tavasz emléke száll
könyörtelenül.
"Köszönöm, hogy megteremtettél"
(Vas István: A Teremtőhöz)
Köszönöm
"Köszönöm, hogy megteremtettél"
belém boldogságot vetettél,
s hagytad azt is, hogy kicsírázzon.
Köszönöm, hogy fényeket küldtél,
embert lélekkel megbecsültél,
hogy végre egymásra találjon.
Köszönöm, hogy madarak szállnak,
hajlós ágaimon hintáznak,
s örömöt ébreszt minden reggel.
Köszönöm, ahogy átkaroltál,
fájdalmaimban társam voltál,
gyengeségemben felemeltél.
Köszönöm, hogy csillagok égnek
fejünk felett, és elkísérnek
botlós utamon hazáig.
Köszönöm, köszönöm mindennap,
hogy áldott kezed megsimogat.
Hogy áldott kezed megsimogat.
2017. február 2.
Este
Ha arcomban fürdesz,
szemem tavában
látod magad,
mint láthatlak én.
Kezünkből kihull a
tegnap. A mélység
peremén lépdel
az óvatos éj.
2017. febr. 5.
Az életünk
Az életünk, mint a hóesés fénye,
tompa, belülről jövő ragyogás.
Külön-külön apró szirmokba zárva,
talán lebegés, talán zuhanás.
Nincs álmom már. Nyugodt vagyok.
Sodor a nap, sodornak az órák.
Elejtem kezemből a hiányzó percet.
Keserű, vad játék a valóság.
Mégis csodát hoz minden ébredés,
az "élni jó és élni szép" varázsát.
Ragyog a nap, s tudom, még érdemes
megfejtenem a hétfejű talányát.
2017. febr. 22.
Szél-ritmus-játék
Szél fütyörész,
vagy kóbor macskalidércek
bóklásznak a
kémények között éjjel,
s behuhukolnak mindegyikbe
külön?
Csendes tűzropogással
búcsúzunk a tél
hidegétől,
s míg csípős kedvű szellők
hessegetik a
rossz kedvünk teleit,
-bár még tündöklő nyarunk távol-
füttyel szólnak
be a szobába:
indulj, élj, fusson a
kedved egy jót
a fényes,
ébredő földön.
Kóbor macskalidérc? Már eltűnt rég a tetőről.
2017.febr.4.
Ha tudnék
Ha tudnék énekelni,
úgy szeretnék, mint az a madár
ott fenn a fa hegyén,
szívből trillázva,
és mindegy talán,
hogy erejét hirdeti, vagy
boldogságát szórja a szélbe,
bennem mindenképp gyönyörűség.
Így lenne jó énekelni, hogy aki hallja,
csak a szépséget érezze belőle,
csak a dalnak
ritmusát, az örömnek ízét,
mert minden, ami születik, öröm,
bárhonnan
fakadjon, a dal maga csoda.
Így lenne jó énekelni,
ahogy a madarak.
2017. április 2.
Aztán
Aztán elcsitult ez is.
Kifáradt, akár a szaggató vihar,
már alig hull
lassan libegve egy-egy levél.
Sóhajtok.
Hozzám idomult már
a napok járása,
ballagunk, s köröttem játszik a szél.
Szétbonthatatlan időben
élek,
ahogyan él a fa:
évgyűrűit magában hordja,
el nem veszítheti.
Minden évgyűrűm én magam vagyok.
Elfelejtett napjaim árnya is itt van
bennem, mozdulatlanul,
feloldozásra vár.
Pusztító viharok törmeléke
álmaim közt lapul,
néha felkavarja a gondolat,
mint megbarnult avart a késő léptek.
Vagyok magam teljességében
el nem veszíthető
fájdalom, túlélt bánat,
keserű pohár.
De vagyok
szárnyalás, öröm is,
boldogság pillanata, ölelés,
és vagyok megbékélt szeretet.
2017. márc. 27.
Majsányi Kati: A múzsa válaszol
Szabó Lőrinc, József Attila, Radnóti Miklós, Jevgenyij Jevtusenko verseire
Rettenetes, írtad, és így igaz.
Felvedd magadra, mint rád illő inget:
két önzés titkos párbaja az,
mi halálon túl is összeköt minket.
Lámpád vagyok, amit lecsavarnál,
és parázs vagyok tenyeredben,
s tavaszi éjszakán gondolok rád,
és nyáréjszakán is szívemben.
Míg te ülsz csillámló sziklafalon,
én megfőzöm neked a vacsorát,
elalvó nyírfaág két karom,
elhessenti rólad az éjszakát.
Sorsodnak alkatrésze eltörött...
Szövetség ez, és nem szerelem,
mondtad, de a kályhát, ha jön a tél
mégis újra magam cipelem.
Zöld szememtől a szavad elakadt,
de más szoknya szelétől bezzeg megáradt:
hazahoztad a legszebb versedet,
s én vessem meg a te ágyad?
Rettenetes, írtad, és így igaz,
magamra veszem, mint rám illő inget:
az életem és halálom az,
mi halálon túl is összeköt minket.
(Fájásig nyomom homlokom falát,
ha rá gondolok idegenben,
Bűvölve hallgatom bűvölő szavát:
csillagot szór kötényembe.)
2017. ápr. 23.
Tükör
Megálltam a tükör előtt reggel.
Gyűrött selyempapír-arc nézett vissza rám.
Gondoltam: ó, te kicsi Lélek,
van-e még kedved,
igen van-e kedved még
lakni egy romos várban?
Járni ledőlt falak,
összetört ívű ablakok közt,
ahol megcsillannak a porban a
régi mulatság tört szilánkjai?
Botladozni
a tágas csarnokban, ahol egykor
az álmok táncoltak?
Van-e kedved hallgatni
a szél süvítését ott, ahol hajdan
szívet átjáró zene szólt,
és fiatal szél
fújta a zászlócskákat a tornyon?
Orgonaillatú, langyos alkonyi órák,
messze futó nevetések
nyomát keresni
van-e még kedved?
Vagy akarod látni,
mit mutat tükröm ma,
ha belenézek?
Éreztem, hogy mosolyog. Aztán szelíden
csak ennyit súgott:
Én nem tükör által látlak!
2017. ápr. 30.
Tavasz lesz
Lecsupaszodott a világ.
Ledobta magáról
a sok ócska ékszert,
megunt sallangot,
arany-vörös,majd
fehér csillogást,
és nem maradt végül
csupán a váz,
az égboltra rajzolt
dermedt
várakozás.
Hold-csónak ring a nyugati égen,
a karcsú kémény fölött
hintálva ragyog -
elringatok
én is magamban
minden félelmet,
megriadt percet és
minden bánatot.
Tavasz lesz.
Holnapig némán duzzadnak a rügyek.
Színek petárdái
várakoznak csendben,
s egy éjszaka,
amely olyan lesz, akárcsak ez,
robbannak is,
esztelenül,
mégis
rácsodálkozva a világra.
Fénylő sárgák, kiáltó kékek,
lilák, hajlongó zöldek
alszanak most a szürkeség mélyén.
A fagyban megdermedt föld
párállni kezd,
illatot sóhajt.
Tavasz lesz.
Biztosan.
2017. március 2.
Versjáték
Kezdő író, hajdani fűzfapoéta, tanár:
majdnem pontos a hexameter, de ha így igazítom:
kezdő író,hajdani fűzfapoéta, tanító,
kész van a hat versláb, itt meg a pentameter!
Vallomás
Mert én vagyok az erdő
és a vár is:
a zöldülő vadon ezernyi titka,
s a kövek ereje, amelyek
helyükre zárva,
mozdulatlan várnak,
sorsukat már nem
fordíthatják vissza.
Ez a létük.
Ez a türelem,
a megtartó
kitárt kar, mely öleli az erdőt,
s az múlékony zöldjével
dobogó, lüktető életet
csókol
a kövekre.
Az áradó megújulás,
és az örök
változatlanság
kettősében élem
percnyi életem
örökkön örökké.
2017. 05. 21.
Az Úr jobb keze
Pünkösdi gondolatok
Az Úr kinyújtott jobb keze volt,
simogatott és békített.
Magányos útján elkísérték
a bűnösök és a szelídek.
Azt a kinyújtott, áldó kezet
mi szögekkel vertük át riadtan,
mert jaj, belénk látott szeme,
s megbocsátott, míg a korbács csattant.
A hátán csattant és a szívünkben,
a düh és rémület ütött,
mert félelmetes a szeretet,
a gyűlölködők s gyávák között.
És vére fakadt, mert ember volt,
koronája is felsebezte,
az élet fájt, s ő ment, s elbotlott,
s térdre zuhant, mert felismerte
önmagában az örök Istent,
önmagában az áldó jobbot,
a fájó anyag mögött a Lelket,
akit végig magában hordott.
S térdre zuhant benne az ember,
hogy ő maga magasra szálljon,
túl téren, időn, Mindenségen
az Ítélet Urává váljon.
Elment, lám, mégis velünk maradt,
bennünk szórta szét önmagát:
világít minden pici lélek
a szegény, romlandó testen át.
Most magunkba nézünk és keressük
azt a megváltó jobb kezet,
vagyunk szelídek és bűnösök,
s magunkra vetjük az első követ.
2017. jún. 4.
Leginkább játszani
Leginkább mégis játszani szeretnék,
elhagyni mindent, ami felnőtt, súlyos,
vagy csak játékból hordani tovább,
mint kisgyerek, aki anyja ruháját
húzta magára, s lépdel nagy cipőben -
túl nagy lett minden, semmi nincs helyén,
csak hogyha játék, akkor van értelme.
Leginkább játszanom kellene újra,
körbetipegni klaffogó cipőben
magam szobrát, kit végül kifaragtam,
aztán ott hagytam: álljon emlékéül
annak, aki rég nem én vagyok már-
túl nagy lett minden, mérni sem tudom,
de hogyha játék, akkor van értelme.
Leginkább játszani hát, véres-komolyan,
lenni királylány, banya, vagy manó,
megborzongani titkok kapujában,
varázserőmmel mégis utat vágni,
oda, ahol várnak a csodák -
túl kicsi lettem, túl nagy a világ,
csak hogyha játék, akkor van értelme.
2017. jún. 17.
Ima
Uram, a Te tenyeredbe hajlok!
Törékeny, romló, semmi életemet
hogy megóvod-e még,
csak Terajtad múlik.
Én már végigéltem
mindent,
amit lehet,
anyagba bezártan, Hozzád fohászkodva.
Legyen a Te akaratod szerint,
csak engedd, hogy közel érezzelek mindig.
Műszerek kutatják
sejtjeim titkait,
papírokba írják
minden rezdülésem,
hol vagyok én, Uram,
műszerek ernyőjén,
és Te hol vagy, vajon
hol találnak Téged?
Tenyeredbe bújok, Uram, mindörökké,
önmagam elől is
Hozzád menekülök.
Hozzád igyekeztem poroszkáló lábbal,
Téged kerestelek földig lehajolva,
akkor is, amikor tagadtalak Téged,
akkor is a Te szereteted tartott,
ismerjem meg magam,
küzdeni tanított.
Uram, érzem a Te boldog ölelésed,
bár érdemtelennek
hiszem magam mindig,
szerető kegyelmed
ringat, hogyha félek,
s Te mosolyogsz bennem
minden nevetésben.
2017. július 9.
Nem a szerelem
Nem, ó nem a szerelem,
nem az életet teremtő vágy,
az ésszel fel nem érhető
örök törvénye a testnek.
Nem a meglóduló szív,
a kiszáradó száj,
nem az anyag vésőkig
fokozott
gyönyörű feszülése,
mindent betöltő robbanásai.
Nem a test vad sóvárgása, hogy
egy legyen egy másik létezővel,
elvesztve magát
könyörtelenül.
Nem a lét, az anyag, a test,
nem az izzó, soha fel nem oldható
gyötrelem, hogy a másik: másik.
Nem a bőr illata, nem a pillantás,
amelytől lúdbőrzik a test:
nem a szerelem,
mely kettős pányván forgatja az embert,
tartva és taszítva
örök pályán.
Nem a szerelem. Nem a Lét.
Hanem a Léten túl a Megismerhetetlen
köt és tart bennünket össze.
Az élet törvényén túli
legmagasabb Törvény.
Az anyag, az ész
tétován, reménytelenül kutatja,
s soha
fel nem éri
azt, ami kezdetektől
ismerős bennünk, s el nem múlható.
Egy Lélekből szabottan
várakozunk a valóság romjain,
s áramlunk szépen, átjárva egymást.
S látjuk magunkat örök ragyogásban.
2017. 09.24.
November 2.
Szemetek nem látja már
a földi színeket:
hát nézek Nektek is ezért
aranylót, pirosat,
merengő zöldet, ahogy a fény
szitál
a szélfújta, sárguló levélen,
s én látom,
hogy fut zölden a sok
kicsi ér még benne.
Bőrötöket nem simogatja már
a szellő, s nem csípi pirosra a szél:
Nektek is érzem hát, hogy hajamba túr,
megkócol, és könnyet csal a szemembe
vígan.
Fületek nem hallja a földi zenét már
soha többé.
Hallgatom hát Nektek is, a lelkem
csordulásig telt,
s bennem, ha akarjátok,
megtaláljátok
a fény-hang szimfóniákat.
A Ti szívetekben nincs már fájdalom,
se földi vágy, mely éltet és gyötör,
nincs nyugtalanság, kacagó öröm,
de én Tinektek is magamba rejtem
minden vágyam, minden boldogságom.
Hátha onnan, Túlról,
ahol
minden oly felfoghatatlan
és tökéletes,
néha
az én szegény,
esendő szívemhez hajoltok.
A szél
Hol volt a szél, amíg most füttyre kelve,
átzúg az erdőn, s ágát tördeli?
Házak között nyargal már, s rám zörög,
lába alatt ébrednek a rögök.
Megcsipked vígan: érezzem, hogy élek?
Megsimogat-e, hogy már sohase féljek?
Szól-e hozzám a
titkok erdejében
valaki még?
Vagy csendes, könnyű léptek
visznek tovább
a Végtelen felé?
Mi volt az élet, riadok meg, és
villanó képek közt keresgetek
valamit, ami több volt önmagánál.
Valamit, ami kulcs a többihez,
magyarázat álomra, félelemre,
szépségre, fájdalomra, puszta létezésre.
Mi volt az élet? Mi volt a csoda?
S miért volt? Miért?
Törékeny percek omladéka alatt
lapul a múlt, mint lehullott avar
meleg fészkében álmodó bogár.
Fölötte fújhat bármilyen vihar,
meg nem érinti. Nem tud és nem ért.
Csupán van, míg vagyok. Bennem él.
A lélek tudja. De nincs szava rá,
csak érzem, mit súg: borzongó öröm
suhan át bennem, akár a szél,
s lassan, mélyről szakad fel a könny:
szeretni jöttem, nincs máshoz közöm.
Magamat adom váltságul oda,
s hogy élek, ez önmaga a csoda.
Fülembe szisszent a szél,
és messze jár már,
megtépázott, s magamra hagy megint.
Egy fűszálon kövér esőcsepp ring.