top of page

Őszi elégia

 

Bokraink közt valaki barangol, 

egy kósza árny, talán az Ősz maga.

Jeszenyin most a kedvesére gondol:

fehér kezének hársméz-illata

még itt lebeg, és cseppje hull a méznek,

s mint színarany golyó, a végtelenbe vész.

Fanni haja lebben a rőt sövényen,

régmúlt szerelmek dala döngicsél.

 

Tegnapra gondol az arany levéllel

integető fák kóbor szelleme,

Tányán tűnődik Anyegin merengve,

Sóhajt, legyint: indulni kellene

de a Hold kerek, s az Orion süvegje

épp oly parázsló. akár egykoron...

Ezt dúdolom, míg feldereng a dalban

az elveszett, vad, gyönyörű korom.

                                            2014/15 szeptember

 

 

Menedék                                                                       

Megépítettem a                                                                                                             

menedékem, 

a csillogó

elefántcsonttornyom,

szépségből és tökéletességből.

Eljöhetsz hozzám, 

óvatosan,

hogy meg ne csússzon a lábad

a lélek fényesre csiszolt

lépcsőfokain.

S ha nem borzaszt a tériszony, 

míg átkelsz

az aggodalom

karcsú, a semmi fölött

lebegő hídjain,

és végül bekopogtatsz

zárt kapuin a hallgatásnak,

beléphetsz a sötét termekbe,

ahol várok.

De jól vigyázz,

ne hozd magaddal

a valóság szörnyeit, 

csak a fényt.

                2015. szept. 14.

 

 

Négysoros

Zárt kapu előtt ácsorog a lélek,
zörgetni fél, továbbmenni nem mer.
Beleborzong: ha egyszer benyitok, 
semmivé lesz a rég vágyott titok.
2016. 07.11.

                                                                                                                               

                                                                                                                      

                                                              

                    

                Haiku-félék 

                                                                              

1. Háttal ültem az útnak

utat keresve.

Valahol cseresznye virágzott.

2. Zöld fényben kerengő

átlátszó madár:

a lét peremén járok.

3.Mondd, ha érlel, 

az kinek a sorsa?

Szirom-pehely hull, havazik.

4. Derengő rózsa 

a holdfényig ér:

benne hallgat a varázslat.

5. Nem hiányoztál, 

míg nem ismertelek.

Késő,

susog a szél a hársban.

                  

Idill


A gyermekkor meleg illata csap meg,
a napsütötte fű és vadvirág

 léptem alatt puhán meghajolva
felém lebbenti szelíd sóhaját.

Kócos kislány, hevertem a fűben, 
és ez az illat ölébe emelt,
kék lepkék járták köröttem a táncuk,
zengett a rét: egy tücsök ciripelt.

Ujjaim között átsütött a napfény, 
kápráztatott és megsimogatott.
Könnyű volt minden, könnyű lebegéssel
illant a perc, és illant a gyerekkor.

Akkor még táncos léptekkel futottam,
hazafutottam, s otthon várt anyám.
Meleg karja közt biztonságot hittem,
nem varrt még magának kék égből ruhát.

A fű és vadvirág meleg illatában
azóta is gyerekkorom remeg,
anyám szemével néz rám a nagy kékség, 
s a Mindenségben érzem, hogy szeret.

2016.07.21.

Karácsony

Macskatalpon a karácsony, 

macskatalpon jött a tél, 

olyan halkan, nem is roppan

lába alatt a levél.

Kisded született egykoron, hogy 

örök életünk legyen,                                                                                                

s megmutatta önmagában, 

a Végesben  a Végtelent.  

                                                                                    

     Azóta a karácsonyban

lelkünk őhozzá simul,

s minden felfénylő csodában,                                                                              

minden gyöngéd kézfogásban

Ő van jelen, Ő, az Úr. 

2016. december 25.

Ima

Milyen furcsa, hogy

még mindig

külön gondolok magunkra,

pedig régen tudom,

hogy egyek vagyunk,

egy végtelen, egyetlen áradó,

hatalmas szeretet,

felfoghatatlan,

kimondhatatlan

Teljesség.

És én még mindig

külön gondolok magunkra,

Istenem!

 

 

Látlak

Néha kitekintesz az
arcod mögül, 
és akkor látom,
itt vagy mégis, 
csak beleburkolóztál a hétköznapok
mindenféle rongyaiba,
magadra tekerted a 
világot,
mintha az megvédene
a gyöngeségedtől.
Aztán váratlanul
egy villanás, 
egy megpendülő húr,
egy mosoly, halk
szó, egy érintés
leleplez.
És én a lélegzetemet is
visszafojtom:
észre ne vedd,
hogy látlak.

2017.február 4.

Rejtőző

Ami voltam, az maradtam:
titkos kerthez rejtekajtó, 
nincsen kulcsa, 
nincsen zárja,
vad erőnek ellenálló.
De ki érint szelíd kézzel,
puha szóval megsimogat: 
rejtekajtó csak kinyílik, 
minden titok elővillan, 
minden titok, minden álom,
minden sóhaj, minden dallam,
titkos kertnek muzsikája,
kiárad a nyitott ajtón,
minden éj és minden nappal.

Ami voltam, az maradtam. 
Titkos kerthez vezető út,
láthatatlan kicsi ösvény,
hol kanyarog,merre, hol fut, 
nem láthatod,
tudni sem kell,
épp csak érezd, merre fordul.

Vigyázva lépj, el ne tévedj,
láthatatlan kicsi ösvény, 
titkos kerthez rejtekajtó, 
minden titok őrizője:
ami voltam, az maradtam.

2017. február 13.

                                                                                                                                                                                                                      

                                                                                                                                                                                  

A válasz

Végtére is 
te magad vagy a válasz
a fel nem tett kérdésekre.
A rád tekintő szemben,
testetlen érintésben,
a lélek útjain leszállva
megtalálod
a legtisztább önmagad, 
akit mindig
kerestél:
a szívdobbanásodban,
a könnyben,
amely kicsordult a szemedből, 
az örömben, mely éltet.

Hallgass rá,
hallgass és figyelj:
csillagok zúgnak,
láthatatlan erők
formálnak galaktikát,
s hajlós tereken,
évmilliárdokon át üzen
a titok,
a megfejtésre vágyó
Mindenség,
szakadatlanul
és reménykedve.
Hallgass és figyelj,
hogy végre, végre eljusson hozzád,
hogy megérinthessen,
és íme, benned magára ismerjen.

Végtére is
Te vagy a válasz
a kérdésekre.
2017. február 21.

 

 

 

 

Voltak

Voltak boldog perceim, 
ha magamat el tudtam feledni,

voltak boldog óráim, mikor
örömöt adtam tiszta szívből.

Kiteljesedett a világom :
életet adtam önmagamból,
csodát kaptam érte jutalmul,
törzsem, ágaim lombosodnak.

Szárnyat adtam az indulóknak,
lentről nézem most repülésük.
Hitet adtam én, a hitetlen,
s a Kegyelem ölelt magához.

Magam gyávaságát feledve
tanítottam a bátorságra,

s gyengeségemből merítve
erőt adtam az erőseknek.

Esendőségem köveiből
megépítettem erős váram,
s megláttam a zűrzavar mögött
a rendet, szépet, vigasztalót.

Kitárt kezem bár erőtlen:
emeli a kapaszkodókat,
botladozó léptem vigyázva
keres biztos utat az éjben.

Lesznek boldog perceim, lásd:
megbocsátottam önmagamnak.
2017. márc. 10.

Álom


Milyen mély a 
lélek mélye,
ahonnan az álmok 
jönnek?
Van vége a Végtelennek?
S milyen mély
a végtelen?

Mennyi gond fér
egy tenyérben?
Hogy fér rá a végtelen?
S mi van a végtelen után?
Hova hull
az értelem?

Csillagforgó sebességgel
örvénylik a képzelet.
Mezítláb a fénylő ködben
csillagrögön
lépdelek.

Vállamon az évek terhe
szárnnyá nő, hogy 
fordulok,
búgócsiga-galaxisok
kezem ügyében hevernek, 
mint széthulló atomok.

Félelmeim mély
kútjában
némán figyel a sötét.
Csillagúton poroszkálva
nem pillantok
sosem hátra.
Magába ölel a fény.

2017. márc. 14.

Majsányi Kati: Flóra

Nem tudtam szeretni. Ne bántsatok érte.
Szívemet kínáltam: lelkemet is kérte.
Magába temetné a teljes valómat,
amíg minden sejtem sejtjeibe olvad.

Nem tudtam szeretni. Kicsi voltam hozzá,
csak ember, csak asszony - nem valami oltár.
Tüzes láva lelke elhamvasztott volna,
égtem már, szédültem örvényébe hullva.

Gyenge voltam hozzá: fájdalmait vinni,
őt is, magamat is porból felemelni.
Vállaim görnyednek kettős teher alatt,
s ő semmi ágán ringat rettentő álmokat.

Szánalmam nem kellett, akárhogy kínáltam,
testem-lelkem kevés ahhoz, hogy megváltsam.
Sötét mélyeibe nem jut le a szavam:
árvasága kiált, s válasz nélkül marad.

Haláltól menteni olyan szerelem kell,
kevés ott az asszony, kevés ott az ember:
elveszteni magam, porrá hullni széjjel,
lenni levegője, vagy csillaga éjjel...

Nem tudtam szeretni. Kevés rá egy élet.
Lám: könnye, sírása igazgyönggyé érett!
De anya, testvér, asszony mind egyszerre lenni...
Ember vagyok. Kicsi. Féltem őt szeretni.
2017. ápr. 20.

Tündérgyermek

Holdudvaron sétál,
harmatot sír éjjel.
Tündérgyermek. Áttáncolt már 
völgyön, meredélyen.

Ahova lép reggel,
virág fakad, számos, 
harangvirág csengettyűzik,
madársereg szálldos.

Harmatot sír mégis, 
harmat hull a földre,
harmatos a virág szirma,
nincs ki letörölje.

Holdudvaron sétál, 
nincsen álma semmi,
sohasem volt Tündérország,
hiába keresni.

Hiába keresni, 
sírni is hiába,
harmatszóró éjszakában
táncolhat az árva.

Holdudvaron sétál.
Harmatot sír éjjel. 
Tündérgyermek. Áttáncolt már
völgyön, meredélyen.
2017. ápr. 18.

Berta Móninak

Varázshozó éjszakában
álmot űz a gondolat. 
Titok hallgat minden fában, 
ott bujkál a lomb alatt.

Tündérgyermek, erre jártál 
álommal kötényedben, 
betakartál sóhajoddal,
hintáztál a szívemben.

Megfejtetted minden titkát
minden fának, minden lombnak, 
szétszórtad a borzas szélben, 
s táncoltál a csillagoknak.

2017. ápr. 19.

Bölcsesség

Mikor minden kérdésre tudod már a nemet,
bár néha még reménykedsz az igenben,
mikor friss szél játszik a tar ágak felett,
s te csillagot lóbálsz a tenyeredben:

akkor csak meglebbented magad,
mint kendődet, két marokra fogva,
a gondok súlyát mind levetkezed,
s elindulsz bölcsen kijelölt utadra.

Zúdul a szél, megborzongsz. Önmagad vagy,
ne máshova figyelj. Te vagy a világ: 
levelek zörögnek, vagy galaxisok?
Hozzád csapódik egy törött faág.

Hát megbékülsz magaddal. Tudod a szabályt:
"Nem léphetsz kétszer"... mert a víz nem vár.
Akard bölcsen, ami kivédhetetlen - 
Hajtsd meg a fejed. S nem sodor el az ár.

2017. február 17.

Telihold

Láttad, a Vénusz hogy ragyogott az este?
Bújócskát játszott a házak között,
eltűnt, majd néhány forduló után
kacér gyémántként feltündökölt.

Fölöttem a bóklászó telihold,
s csillagképekbe öltözött sötét.
Csak léptem koppan, magányos a csend,
ezüst sugárban borzong még a tél.
2017. február 10.

Lányaimnak

Attól a megváltó pillanattól fogva,
ahogy testetek testemből kiszakadt,
más távlatokat kapott az élet,
más utakat talált a gondolat.

Más értelmet nyert a boldogság,
ahogy az apró kezeteket fogtam,
s magamhoz öleltem azt a csodát,
melyet az Úrtól feladatul kaptam.

Jó utat találni Nektek, magamnak- 
irányt mutatni - ösztönzött a lelkem.
Bolyongtunk néha mély árnyak alatt -
csillagot gyújtottam, napfényt terelgettem,

árnyakat elűzni magam lobogtattam,
s táncolva forogtunk táguló körökön.
Voltatok az erőm, hogyha elfáradtam,
s virágarcotok a simogató öröm.

Köszönöm az Úrnak azóta naponta, 
hogy Titeket bízott rám a Mindenségben.
Nem fértek be ma már ringató karomba,
mégis belefértek minden szívütésbe.
2017. május 28.

A képzelet

Csak elképzelni rettenet,
csak amíg 
lassan színezi,
festegeti
a képzelet 
azt, ami nincs is, csak lehet...
Míg percről percre 
ízesül
a szenvedés, mi legbelül
nem fájdalom, 
csak félelem,
s csak addig, amíg képzelem.

Csak addig, amíg egy mosoly,
egy puha szó, egy ringató,
egy érintés,
egy villanás
el nem rebbenti.
Semmi más.

Nem kell varázs,
sem küzdelem,
sem erő, hisz 
csak képzelem: 
borzong bennem
a félelem.
Csak csönd, csak fény,
csak álmodás,
csak lombok közti
a surrogás,
madártrilla, szellőzene,
a föld könnyű lélegzete,
s a csillagok 
titkos tánca

fejünk felett -
S elsimul minden félelem.

2017. jún.8.

Vihar

Sötét lett. Vihar közeledik.
Formájukat vesztették
a tárgyak és hitek.
A messzeség kapui
döngenek,

hogy gyermekszívem

beleremeg.
Valaki valahol
bevágott egy ajtót,
mondta édesapám,

és azt is,
hogy ne féljek.
Meleg és erős volt a keze,
ahogy tartotta 
megrezzenő, apró kezem.

Álltunk a villámfényben,
amit látsz, az nem bánthat, mondta, 
és ha bántana, 
észre se vennéd.

Mitől félsz hát?

Aztán csend.
Csak egy
magára maradt fényfolt
játszik még 
a hársfa levelén.

Mitől félsz hát?

Hogy vihar szaggatta álmokból
nem épül már katedrális?

Poros utakon játszik a szél,
körötte repked sok száraz levél,
a szél velük karikázik.


Várom már, 
jöjjön a vihar,
itassa 
eső az utat,
szaladjanak az apró patakok
a földön, és itt
fenn az ablakon, 
s csurranjon végig
sok tiszta gyöngy
az üvegen s az arcomon.

Mitől  is félhetnék,
ha velem vagy?

Hisz Te adtad a könnyeket is, Uram, 
hogy tisztára moshassam 
bennük magam.
2017. május 12.

Olyan tétova

Olyan tétova, megfoghatatlan
minden. A szárnysuhogás,
biccentő harmatcsepp, 
csendes füvek álma
a bokám körül,
a fehéren-szürkén habzó
fellegek mögött az ég,
(ugyan kék-e valóban?)
szóval ki tudja, milyen lesz 
végül
a holnapi emlék?
Ki tudja?
Mennyi tört, végig nem gondolt 
mozdulat
visz tovább bennünket az úton!
Mennyi félbeszakadt, elsuhant álom
nyugtalanítja a nappalt!

Holnap mégis
átkulcsolom szelíden az
óvatos léptű alkony kezét, és
hozzá igazítva a léptem,
hagyom,
hogy az első csillag fénye derűvel
töltse a lelkem. 
Holnap mégis begyűjtöm mindazt,
ami biztos: a rebbenő játék mögött
ott a gyönyörű valóság.

2017. 09. 19.

Otthon

Ha elfut, habár megragadnád,
mint szélbe markolna kezed, 
ha lódult szívvel felriadtál, 
s a valóságot csak képzeled, 
tétován, idegen világban
nézel körül a kis szobádban,
mi az álom, s mi a való,
egy percig nem is tudható:

hol jártál akkor, honnan jöttél,
nincs válasz, nem is keresed,
hátadon bármily terhet vittél,
egy pillanatra leteszed.
Ölelő karba odabújtál,
meleg fészekbe kismadár,
csend van belül, kinn zaj és lárma:
melyik az otthon, ami vár?
Ki ölelt át, hogy tudd a választ?
Hol a tükör, a nagy határ?

Játék

Játszom Nektek. Játszom, hogy vagyok.
Tanár, író, költő: milyen csodás,
milyen jó játék! S Ti játszotok velem, 
és ujjongok, ha megtapsoltatok.

Játszom Nektek, mert játszani szép:
magamból adom, bármit játsszak is.
Egy kicsit móka, egy kicsit talány, 
s zavartan állok, ha rám vág a fény.

Ám ami lényem legmélyén fakad, 
az már nem játék: vagyok anya,
vagyok hitves, örökös kötelék,
lélek: áradó, boldog és szabad.
2017. 11. 03.

.Útközben

 

Azt hittem, ég valami,

az erdő fái közül

füst kavarog,

de mire megdobbant volna

bennem a félelem,

már láttam:

csak egy felhő ereszkedett

a völgyre,

puha gomolygással,

s a fák pompáztak benne

vörösen-aranylón.

 

Amikor végre megértettem,

mennyi káprázat játszik velünk,

mennyi hiába rettenettel

tölti  szívünk,

magam ostoba játékait

már nem játszottam tovább.

Hagytam a felhőt, simogasson,

hagytam a fényt, áradjon  bennem

aranyló-vörös pompával minden.

 

Azt hittem,

ég valami körül,

de aztán láttam:

csak egy felhő ereszkedett a völgyre,

lágyan.

Finoman jön a hervadás,

mindennap mélyebb arannyal lángol,

minden nap elvesz,

minden nap ad,

csak csodálkozz rá, s

érezd.

A káprázatok mögött

mikor megláttam végre magam,

egyszerre könnyű lett minden.

 

Csak egy felhő ereszkedett a völgyre. Lágyan.

 Ősz


Az ősz pazarlón szórja kincseit,
fák dereka ezüstösen fénylik, 
alatta, fölötte arany ragyogás.

Az illatot, mely önként megsimít,
s már el is fut: ezt adom Neked.
S a bíbor pompát csak úgy, ráadásnak.

Tetten érni a megfoghatatlant, 
a szárnysuhintás apró villanását,
belelátni a titok szívébe,

ez adtam Neked. Hát el ne vesd!
Lásd meg az apró harmatcseppben is
a mindenséget: s őrizd, ne ereszd!

Neked adom a pillanat csodáját.
Gyere velem, az ősz most átölel,
s velünk ballag a dombok hajlatában,

lassan, szelíden igazodva hozzánk.
Késő virágok bomlanak elénk, 
és mélyen hallgat bennük minden szín,

és tetten érjük a megfoghatatlant,
és tenyerünkbe simítjuk a fényt: 
legyen a perc örök, mert Néked adtam.

Rímtelenül

 

Talán meginni együtt még egy kávét,

elmormolni egy vigyázz-magadra-drágát,

mosolyogva, és aztán elindulni

lassan, vissza se pillantva, csak egyszer.

 

Régen halottnak hitt érzések árnya

kísértené a görnyedt kis anyókát,

fázósan húzná össze a kabátját,

régmúlt nyarak forróságán merengve.

 

Alkony lenne akkor, és köd is kissé,

s távolodóban a két apró alak már

törékeny sziluetté keskenyedne -

 

A Múlt intene ott örökre búcsút.

 

                                                

 

 

 

Gyerekkor

 

 

Aludj már, lelkem! szólt a

nagyapja

Behunyt szemmel, a 

fáradtság lenyűgözte.

Még nem is pirkadt,

mikor már indult,

hogy mire nap kel,

ő már kinn a mezőn

kezdhesse a munkát,

s most alig alkonyodóban

húzta az ágy s az álom.

Ő azonban a kinti világosságra figyelve

nyugtalanul mocorgott,

keze, lába még szaladásban.

Aludj már, lelkem,

hangzott a fáradt sóhaj, 

kék szeme csukva, fel sem emelte a 

kislány élénken kutató

barna szemét keresve.

Aludj, Lelkem! - súgta, s ő elcsendesült, 

s a fali kárpit képeit nézve

látta az udvart, az ott kapirgáló

állatsereglet képét, s felderült nyomban.

Beszélgessünk! - csillant a szeme

Miről, Lelkem? - jött a halk válasz.

Mondd, nagyapa,- húzta vissza az álomból a szunnyadozót,

s az első tiszta időmértékre akadva, kivágta

a fél hexametert, hogy:

tojnak-e már a libáid?

 

 2015. szeptember

 

Lélekérintés

Valahol mélyen összeér
két lélek, ahogy két levél
a széltől ingó ágakon
súrolja egymást, s átsuhog
bennük az érintés nyomán
az addig rejtőző tudás:
hogy egy ág, egy tő s egy gyökér
tartja, táplálja őket , és
megszűnik minden félelem, 
eltűnik, ami idegen,

értelmet nyer a parttalan,
értelmet nyer a végtelen.
Ahol két lélek összeér.

2016.

A fa éneke

Nem vágyom én a halhatatlanságot,
csak csöndes őszt és szelíd hervadást, 
lágy fényeket az alkonyi virágon, 
puha álmot és ringató varázst.

Bíbor levelem sóhajnyi zenéjét, 
míg fénylőn hull a barna földre le,
ágam hegyén a lüktető világot:
csillagok közé nyújtózom vele.
2016.

Halkan

Divatjamúlt,  szétkopott holmi,

rojtosra foszlott nagykabát,

értékét vesztett pénz, és ósdi,

elrongyolt hit, szakadt világ:

ha ezt látod, még nem engem látsz,

ez csak a test, az elmúló. 

Értéke volt  ifjúság, szépség -

a kirakat volt csillogó.

Ám a mélyben a láthatatlan, 

az örök, fel nem fogható

 lélek él, mely  tán bölcsebb lett, 

de  lényege nem változó.

Nem mérgezi már a hiúság, 

nem gyötri már a nagy talány:

hogy ki vagyok, ő nem kutatja: 

mert tudja. S azt is, hogy  nincs magány. 

Mert Te és én: itt nincs különbség,

mert Te és én egyek vagyunk, 

csak testünk választ el bennünket - 

egy öröklét az otthonunk.

2017. január 12.

Emlék

A képet két markodba foghatod,

mikor a nyár

lassan felizzik,

kitárod az ajtót,

hogy a szél szabadon

borzolhassa össze hajunk,

folyton elveszítjük egymást,

percekre, órákra kihullunk

egymás szeméből,

csillámokat vet a tó, 

a lépted már elhalkult bennem,

 gondolataimból  is elvesztek az

összekulcsolt szavak,

a nyár, az ősz, a tél 

már nem jelent többet önmagánál.

Tavasz emléke száll

könyörtelenül.

"Köszönöm, hogy megteremtettél"
(Vas István: A Teremtőhöz)

Köszönöm

"Köszönöm, hogy megteremtettél"
belém boldogságot vetettél, 
s hagytad azt is, hogy kicsírázzon.

Köszönöm, hogy fényeket küldtél,
embert lélekkel megbecsültél,
hogy végre egymásra találjon.

Köszönöm, hogy madarak szállnak,
hajlós ágaimon hintáznak,
s örömöt ébreszt minden reggel.

Köszönöm, ahogy átkaroltál,
fájdalmaimban társam voltál,
gyengeségemben felemeltél.

Köszönöm, hogy csillagok égnek
fejünk felett, és elkísérnek
botlós utamon hazáig.

Köszönöm, köszönöm mindennap,
hogy áldott kezed megsimogat.
Hogy áldott kezed megsimogat.

2017. február 2.

Este

Ha arcomban fürdesz,
szemem tavában
látod magad, 
mint láthatlak én. 
Kezünkből kihull a
tegnap. A mélység
peremén lépdel
az óvatos éj.

2017. febr. 5.

Az életünk

Az életünk, mint a hóesés fénye,
tompa, belülről jövő ragyogás.
Külön-külön apró szirmokba zárva,
talán lebegés, talán zuhanás.

Nincs álmom már. Nyugodt vagyok.
Sodor a nap, sodornak az órák.
Elejtem kezemből a hiányzó percet. 
Keserű, vad játék a valóság.

Mégis csodát hoz minden ébredés, 
az "élni jó és élni szép" varázsát.
Ragyog a nap, s tudom, még érdemes
megfejtenem a hétfejű talányát.
2017. febr. 22.

Szél-ritmus-játék

Szél fütyörész,
vagy kóbor macskalidércek
bóklásznak a
kémények között éjjel,
s behuhukolnak mindegyikbe
külön?

Csendes tűzropogással
búcsúzunk a tél 
hidegétől,
s míg csípős kedvű szellők
hessegetik a 
rossz kedvünk teleit,
-bár még tündöklő nyarunk távol-
füttyel szólnak 
be a szobába:
indulj, élj, fusson a 
kedved egy jót
a fényes,
ébredő földön.

Kóbor macskalidérc? Már eltűnt rég a tetőről.

2017.febr.4.

Ha tudnék

Ha tudnék énekelni, 
úgy szeretnék, mint az a madár
ott fenn a fa hegyén, 
szívből trillázva,
és mindegy talán, 
hogy erejét hirdeti, vagy
boldogságát szórja a szélbe, 
bennem mindenképp gyönyörűség.

Így lenne jó énekelni, hogy aki hallja,
csak a szépséget érezze belőle, 
csak a dalnak
ritmusát, az örömnek ízét, 
mert minden, ami születik, öröm,
bárhonnan
fakadjon, a dal maga csoda.

Így lenne jó énekelni,
ahogy a madarak.
2017. április 2.

Aztán

Aztán elcsitult ez is.
Kifáradt, akár a szaggató vihar, 
már alig hull 
 lassan libegve egy-egy levél.

Sóhajtok.
Hozzám idomult már
a napok járása,
ballagunk, s köröttem játszik a szél.

Szétbonthatatlan időben 
élek, 
ahogyan él a fa:
évgyűrűit magában hordja,
el nem veszítheti.

Minden évgyűrűm én magam vagyok. 
Elfelejtett napjaim árnya is itt van 
bennem, mozdulatlanul,
feloldozásra vár.

Pusztító viharok törmeléke 
álmaim közt lapul, 
néha felkavarja a gondolat,
mint megbarnult avart a késő léptek.

Vagyok magam teljességében
el nem veszíthető
fájdalom, túlélt bánat,
keserű pohár.
De vagyok
szárnyalás, öröm is,
boldogság pillanata, ölelés,
és vagyok megbékélt szeretet. 
2017. márc. 27.

 

 

 

 

Majsányi Kati: A múzsa válaszol

Szabó Lőrinc, József Attila, Radnóti Miklós, Jevgenyij Jevtusenko verseire

Rettenetes, írtad, és így igaz.
Felvedd magadra, mint rád illő inget:
két önzés titkos párbaja az, 
mi halálon túl is összeköt minket.

Lámpád vagyok, amit lecsavarnál, 
és parázs vagyok tenyeredben,
s tavaszi éjszakán gondolok rád,
és nyáréjszakán is szívemben.

Míg te ülsz csillámló sziklafalon,
én megfőzöm neked a vacsorát,
elalvó nyírfaág két karom, 
elhessenti rólad az éjszakát.

Sorsodnak alkatrésze eltörött...
Szövetség ez, és nem szerelem,
mondtad, de a kályhát, ha jön a tél
mégis újra magam cipelem.

Zöld szememtől a szavad elakadt,
de más szoknya szelétől bezzeg megáradt:
hazahoztad a legszebb versedet, 
s én vessem meg a te ágyad?

Rettenetes, írtad, és így igaz,
magamra veszem, mint rám illő inget:
az életem és halálom az, 
mi halálon túl is összeköt minket.

(Fájásig nyomom homlokom falát,
ha rá gondolok idegenben,
Bűvölve hallgatom bűvölő szavát:
csillagot szór kötényembe.)

2017. ápr. 23.

Tükör

Megálltam a tükör előtt reggel. 
Gyűrött selyempapír-arc nézett vissza rám. 
Gondoltam: ó, te kicsi Lélek, 
van-e még kedved, 
igen van-e kedved még 
lakni egy romos várban? 


Járni ledőlt falak, 
összetört ívű ablakok közt, 
ahol megcsillannak a porban a 
régi mulatság tört szilánkjai? 


Botladozni 
a tágas csarnokban, ahol egykor 
az álmok táncoltak? 
Van-e kedved hallgatni 
a szél süvítését ott, ahol hajdan 
szívet átjáró zene szólt, 
és fiatal szél 
fújta a zászlócskákat a tornyon? 
Orgonaillatú, langyos alkonyi órák, 
messze futó nevetések 
nyomát keresni 
van-e még kedved? 


Vagy akarod látni, 
mit mutat tükröm ma, 
ha belenézek? 


Éreztem, hogy mosolyog. Aztán szelíden 
csak ennyit súgott: 
Én nem tükör által látlak!

2017. ápr. 30.

Tavasz lesz

Lecsupaszodott a világ.
Ledobta magáról
a sok ócska ékszert,
megunt sallangot,
arany-vörös,majd
fehér csillogást,
és nem maradt végül
csupán a váz,
az égboltra rajzolt
dermedt
várakozás.

Hold-csónak ring a nyugati égen,
a karcsú kémény fölött
hintálva ragyog - 
elringatok
én is magamban
minden félelmet,
megriadt percet és
minden bánatot.

Tavasz lesz.
Holnapig némán duzzadnak a rügyek.
Színek petárdái
várakoznak csendben, 
s egy éjszaka,
amely olyan lesz, akárcsak ez, 
robbannak is, 
esztelenül, 
mégis
rácsodálkozva a világra.

Fénylő sárgák, kiáltó kékek,
lilák, hajlongó zöldek
alszanak most a szürkeség mélyén.
A fagyban megdermedt föld
párállni kezd,
illatot sóhajt.
Tavasz lesz. 
 Biztosan.

2017. március 2.

Versjáték

Kezdő író, hajdani fűzfapoéta, tanár:
majdnem pontos a hexameter, de ha így igazítom:
kezdő író,hajdani fűzfapoéta, tanító,
kész van a hat versláb, itt meg a pentameter!

Vallomás

Mert én vagyok az erdő
és a vár is:
a zöldülő vadon ezernyi titka,
s a kövek ereje, amelyek
helyükre zárva,
mozdulatlan várnak, 
sorsukat már nem
fordíthatják vissza.
Ez a létük. 
Ez a türelem,

a megtartó 
kitárt kar, mely öleli az erdőt,
s az múlékony zöldjével

dobogó, lüktető életet

csókol

a kövekre.

Az áradó megújulás,
és az örök 
változatlanság
kettősében élem
percnyi életem
örökkön örökké.
2017. 05. 21.

Az Úr jobb keze 
Pünkösdi gondolatok

Az Úr kinyújtott jobb keze volt, 
simogatott és békített.
Magányos útján elkísérték
a bűnösök és a szelídek.

Azt a kinyújtott, áldó kezet
mi szögekkel vertük át riadtan,
mert jaj, belénk látott szeme,
s megbocsátott, míg a korbács csattant.

A hátán csattant és a szívünkben,
a düh és rémület ütött,
mert félelmetes a szeretet,
a gyűlölködők s gyávák között.

És vére fakadt, mert ember volt,
koronája is felsebezte,
az élet fájt, s ő ment, s elbotlott,
s térdre zuhant, mert felismerte

önmagában az örök Istent, 
önmagában az áldó jobbot,
a fájó anyag mögött a Lelket,
akit végig magában hordott.

S térdre zuhant benne az ember, 
hogy ő maga magasra szálljon,
túl téren, időn, Mindenségen
az Ítélet Urává váljon.

Elment, lám, mégis velünk maradt,
bennünk szórta szét önmagát:
világít minden pici lélek
a szegény, romlandó testen át.

Most magunkba nézünk és keressük
azt a megváltó jobb kezet,
vagyunk szelídek és bűnösök, 
s magunkra vetjük az első követ.
2017. jún. 4.

Leginkább játszani

Leginkább mégis játszani szeretnék,
elhagyni mindent, ami felnőtt, súlyos,
vagy csak játékból hordani tovább, 
mint kisgyerek, aki anyja ruháját 
húzta magára, s lépdel nagy cipőben -
túl nagy lett minden, semmi nincs helyén, 
csak hogyha játék, akkor van értelme.

Leginkább játszanom kellene újra,
körbetipegni klaffogó cipőben
magam szobrát, kit végül kifaragtam,
aztán ott hagytam: álljon emlékéül
annak, aki rég nem én vagyok már-
túl nagy lett minden, mérni sem tudom,
de hogyha játék, akkor van értelme.

Leginkább játszani hát, véres-komolyan,
lenni királylány, banya, vagy manó,
megborzongani titkok kapujában,
varázserőmmel mégis utat vágni,
oda, ahol várnak a csodák -
túl kicsi lettem, túl nagy a világ,
csak hogyha játék, akkor van értelme.
2017. jún. 17.

Ima

Uram, a Te tenyeredbe hajlok!

Törékeny, romló, semmi életemet

hogy megóvod-e még,

csak Terajtad múlik. 

Én már végigéltem 

mindent, 

amit lehet,

anyagba bezártan, Hozzád fohászkodva.

Legyen a Te akaratod szerint,

csak engedd, hogy közel érezzelek mindig.

Műszerek kutatják

sejtjeim titkait,

papírokba írják

minden rezdülésem,

hol vagyok én, Uram,

műszerek ernyőjén,

és Te hol vagy, vajon

hol találnak Téged?

Tenyeredbe bújok, Uram, mindörökké,

önmagam elől is

Hozzád menekülök.

Hozzád igyekeztem poroszkáló lábbal, 

Téged kerestelek földig lehajolva,

akkor is, amikor tagadtalak Téged, 

akkor is a Te szereteted tartott,

ismerjem meg magam,

küzdeni tanított.

Uram, érzem a Te boldog ölelésed,

bár érdemtelennek

hiszem magam mindig,

szerető kegyelmed 

ringat, hogyha félek, 

s Te mosolyogsz bennem 

minden nevetésben.

2017. július 9.

Nem a szerelem

Nem, ó nem a szerelem,
nem az életet teremtő vágy, 
az ésszel fel nem érhető
örök törvénye a testnek.
Nem a meglóduló szív,
a kiszáradó száj, 
nem az anyag vésőkig
fokozott 
gyönyörű feszülése,
mindent betöltő robbanásai.
Nem a test vad sóvárgása, hogy
egy legyen egy másik létezővel,
elvesztve magát
könyörtelenül.


Nem a lét, az anyag, a test,
nem az izzó, soha fel nem oldható
gyötrelem, hogy a másik:  másik.
Nem a bőr illata, nem a pillantás, 
amelytől lúdbőrzik a test:
nem a szerelem,
mely kettős pányván forgatja az embert,
tartva és taszítva
örök pályán.

Nem a szerelem. Nem a Lét.
Hanem a Léten túl a Megismerhetetlen
köt és tart bennünket össze.
Az élet törvényén túli 
legmagasabb Törvény.
Az anyag, az ész
tétován, reménytelenül kutatja,
s soha
fel nem éri
azt, ami kezdetektől
ismerős bennünk, s el nem múlható.

Egy Lélekből szabottan
várakozunk a valóság romjain,
s áramlunk szépen, átjárva egymást.
S látjuk magunkat örök ragyogásban.
2017. 09.24.

 

November 2.

Szemetek nem látja már
a földi színeket:
hát nézek Nektek is ezért

aranylót, pirosat,
merengő zöldet, ahogy a fény

szitál 

a szélfújta, sárguló levélen,
s én látom,
hogy fut zölden a sok
kicsi ér még benne.

Bőrötöket nem simogatja már
a szellő, s nem csípi pirosra a szél:
Nektek is érzem hát, hogy hajamba túr,
megkócol, és könnyet csal a szemembe

vígan.

Fületek nem hallja a földi zenét már
soha többé.
Hallgatom hát Nektek is, a lelkem
csordulásig telt,
s bennem, ha akarjátok, 
megtaláljátok
a fény-hang szimfóniákat.

A Ti szívetekben nincs már fájdalom,
se földi vágy, mely éltet és gyötör,
nincs nyugtalanság, kacagó öröm,
de én Tinektek is magamba rejtem 
minden vágyam, minden boldogságom.

Hátha onnan, Túlról,
ahol
minden oly felfoghatatlan
és tökéletes,
néha
az én szegény,
esendő szívemhez hajoltok.

A szél

Hol volt a szél, amíg most füttyre kelve,
átzúg az erdőn, s ágát tördeli?
Házak között nyargal már, s rám zörög,
lába alatt ébrednek a rögök.

Megcsipked vígan: érezzem, hogy élek?
Megsimogat-e, hogy már sohase féljek?
Szól-e hozzám a 
titkok erdejében
valaki még?
Vagy csendes, könnyű léptek
visznek tovább 
a Végtelen felé?

Mi volt az élet, riadok meg, és 
villanó képek közt keresgetek
valamit, ami több volt önmagánál.
Valamit, ami kulcs a többihez, 
magyarázat álomra, félelemre,
szépségre, fájdalomra, puszta létezésre.

Mi volt az élet? Mi volt a csoda?
S miért volt? Miért?

Törékeny percek omladéka alatt
lapul a múlt, mint lehullott avar
meleg fészkében álmodó bogár.
Fölötte fújhat bármilyen vihar,
meg nem érinti. Nem tud és nem ért.
Csupán van, míg vagyok. Bennem él.

A lélek tudja. De nincs szava rá, 
csak érzem, mit súg: borzongó öröm
suhan át bennem, akár a szél,
s lassan, mélyről szakad fel a könny:

szeretni jöttem, nincs máshoz közöm.

Magamat adom váltságul oda,
s hogy élek, ez önmaga a csoda.


Fülembe szisszent a szél, 
és messze jár már,

megtépázott, s magamra hagy megint.
Egy fűszálon kövér esőcsepp ring.

 

 

 

 

 

  

bottom of page