Születésnapodra

​

Ha fogom a kezed
támaszom vagy és biztonságom.
Ha fogod a kezem: vagyok támaszod én.
Évek suhantak mellettünk, 
nappalok, éjszakák,évszakok
pontos ütemével,
s a ritmus néha megbicsaklott.

​

De lehunyt szemmel látom
ma is
a napfelkeltét
a dombok között, 
a szappanvirág rózsaszínjét,
ahogy harmatcseppet hintáztat
az első napsugárban,
a vadászó róka ugrásait:
egyhelyből ugrott, mint a labda...
egymásnak dőlve nevettük.

​

Ma is látom a 
Médeus gótikus fáit -
réges - rég kivágták mindet,
de bennünk mindig így megy le a nap,
a bükkök közt, vörösen, aranylón,
mint akkor,
templomi áhítatban.

​

Meddig tart, míg elmesélem,
az éjszakai tarló 
illatát,
amely a csillagok felé áradt a földből,
és körülvett minket?
A sötéten hallgatózó erdő
neszeit:
roppan az ág,
surlódik az éj, 
s a holdfényben az a fekete folt
talán nem is mozdul,
káprázat csupán a vadkan,
akire ráköszönsz -
Helyből fordult és ugrott vissza,
gázolt át mindenen
vad csörtetéssel.

​

A szénaboglya puha oldalából
a Holdat és a Marsot láttuk
végtelen, be nem teljesült 
ölelésben.
A Hold kitárt karjaiba
igyekezett, 
de soha el nem érte
a Mars, és mi kilestük...
Bolygótalálka szénaillattal: 
örök idill.

​

Mennyi ideig tart, míg elmesélem
Párizs tetőit, 
az Eiffel-tornyot, a szédülést, 
Róma kútjait, London
örökre ismerős
parkjait, 
Szerb Antal nyomát a Britishben,
s a tenger ízét?
A tenger hihetetlen mélykékjét is
szeretném elmondani,
ahol Odüsszeusz
lábnyomát kutattuk,
s néztük
a phaiákok megkövesült hajóját.
Hol vagy Nauszikaá, kérdem ma is, 
és látom meglebbenni a
vásznát,
fehéren, ragyogón.

​

El lehet-e mondani az esték
békéjét, 
amikor szelíd szél jött a tenger felől 
meglegyintve arcunkat a forró nap után -
a csatangolásokat,
az olajfaligetek árnyékát,
s a kedves asszonyságot,
aki az udvarába hívott,
hogy lefényképezhesd 
a tengert?

Emlékszel Rodosz csúcsán
a szélre, 
aminek nekifeszültem,
mintha gyors hajó
vinne, szemben a nappal, s a szél
tépte ruhámat...
Görög ritmusra vált
bennem a vers, ha gondolok erre.

​

Jártál velem a történelem útján,
Kréta, Kos szigetén:
régi kövek közt
a múlt szívdobbanásait 
kerestem,
s a faragott kövek görcseiben 
megrezzenve éreztem a régi
kőfaragó kalapácsát.

​

Rodosz lovagjai, kecses Aphrodité,
Zeusz a temploma romjai közt,
A piacon a szép mosolyú asszony, 
a szőnyegszövő, 
a kis boltban Irini:
kézzel-lábbal magyarázva 
értettük egymást...
Lettek ők örökre emlékbarátok,
csendességünk színes,
kavargó tömege,
nyüzsgő, eleven valóságunk.

​

Ezt adtad nekem,
ezt adtam Neked.
Ez az életünk.
Nyolcvanöt évedből
harminc az enyém,
harminc összefont, 
jóban-rosszban év.

Fogom a kezed.
Fogod a kezem.

2017. április 5-re