2020 - írások

Hunyt szemmel - részletek a regényből

​

Kislánykora óta, az édesanyja halálát követően minden karácsonyát a nagynénjénél töltötte. Otthon nem volt karácsony, mióta az édesanyja meghalt: az apjának nem volt fontos ez a nap. Itt kölcsön kapta az ünnepet a rokonoknál. Kölcsönkarácsony, gondolta, igazi is meg nem is, az övé, de mégsem igazán az övé. Náluk volt most is karácsonyeste, együtt gyújtották meg a gyertyákat, a csillagszórók sziporkáztak, míg a karácsonyi dalokat elénekelték, jaj, de pompás fa a karácsonyfa, meg a kis karácsony, nagy karácsonyt, és Veronika zongorázott hozzá. A nagynénje a szobában terített az ünnepi vacsorához, méghozzá a ritkán használt legszebb porcelánkészletével, a család körbeülte az asztalt, és Linának eszébe jutott a réges-régi, gyermekkori karácsonyok hangulata, az elveszett világ.
Jó volt kapni az ünnepből, de éjszakára visszament a kollégiumba. Kinőtte már a keskeny kanapét, amin gyerekkorában aludt a nagynénjénél. Kemény volt, gödrös és kényelmetlen.
Inkább nekivágott a télillatú éjszakának, a csendes, ünneplő városon keresztül, ahol ember alig járt most az utcákon. Üres járdákra esett az utcai lámpák fénye, csak a saját lépteinek kopogása kísérte, egészen a Sóstói útig, ahol az új épület tömbje sötétlett. A családi hangulatot mégis magával vitte a kihalt kollégiumba is. Csak néhány szobában égett a villany, látta, mikor feltekintett a sötét ablakok sorára. Világos volt viszont a klubteremben, ott tévéztek néhányan, jórészt fiúk, kihallatszott a hangjuk a félig nyitott ablakon. Lina nem ment be közéjük, óvatosan haladt el a klubterem ajtaja előtt, nehogy összetalálkozzon valamelyikükkel. Csendet akart maga körül, békességet, magányt. Féltette az ünnep hangulatát, amely törékeny volt, nagyon törékeny, ott bujkált benne a csendes sírás is, csak egy jelre várt, hogy kitörjön, valami otrombaságra, ami kitelt volna azoktól, akik még karácsonykor sem vágytak a családi körbe. Sötétben vetkőzött le, nehogy felfigyeljen valaki a villanyfényre. Az ajtókat nem lehetett kulcsra zárni, egy széket tolt a kilincs alá, és bebújt az ágyba.

​

                                                    ***

​

​

Felugrott, cigarettára gyújtott.
– Az egész eddigi életemet végigrettegtem! Féltem az apámtól. Féltem, mit szólnak a nagynénéim, a szomszédok, a barátok! Mit szól a világ! Az egész életemet a félelem irányította. El is rontottam miatta sok mindent. Most magam akarok dönteni, és nem érdekel, egyáltalán nem érdekel, ki mit gondol, vagy mit mond! Tudod mit? Családot akarok! Otthont, amit én rendezek be, úgy ahogy én szeretném. Gyereket akarok, akinek lesz boldog gyerekkora, lesz karácsonyfája! Társat akarok, aki mellettem áll mindig! Élni akarok, szépen élni! És meg is teszek érte mindent, hogy így legyen! – az ajtócsapódás zárta le a mondatát.

​

​

                                                        ***

​

​

Hunyt szemmel - részlet

​

Végh Antal nevét akkor jegyezték meg. Lina addig nem is hallott róla, ettől kezdve azonban nem lehetett elfelejteni.
– Kitiltották a megyéből! – mondta Éva, aki Pestről hozta a hírt, ott persze mindent hamarabb tudtak, mint itt helyben.
– Ki ez a Végh Antal? – kérdezte akkor Lina. Kiderült, hogy író, ezen a vidéken született, tanító volt, tanár itt Nyíregyházán, most újságíróskodik.
– Honnan tiltották ki? – értetlenkedett Lina.
– Innen, Szabolcs-Szatmár megyéből. Megüzenték neki, be ne tegye a lábát Nyíregyházára, se a megyébe. Az édesanyja meg Jánkmajtison él, és most oda se mehet – mondta Éva jól értesülten. Ez mindenkit felizgatott. Miféle bűnt lehet elkövetni az irodalomban, ami miatt a szülőmegyéjébe nem teheti be a lábát az író?
Az újságcikkből lassan kihámozták a történetnek azt a részét, ami hiányzott Éva beszámolójából, végül kikerekedett az egész.
Irodalmi kérdéssel indult minden. Hogy mi az irodalom, a művészet feladata. Régi és meg-megújuló vita.
Végh Antal, a fiatal író azok közé tartozott, akik mélyen hitték, hogy az irodalom jobbá teheti az emberek életét, ha nyíltan feltárja a bajokat, ha megmutatja a szó erejével mindazt, amin változtatni kell.
– Ez idáig rendben van – mormogta Lina, - mi ebben a rossz?
– Várj, ez még nem a történet! – bökte oldalba Éva.
Egy kis falu, Penészlek tanácselnöke meghívta a fiatal írót, nézzen szét a falujában, ott lenne min segíteni, ha már az irodalom ilyen nagy dolgokra képes. Penészlek egy zsákfalu, ahonnan nem vezet tovább az út, valóban az Isten háta mögött van, és olyan szegénységet, elmaradottságot talált ott az író, olyan embereket, amilyenekről a szocialista rendszer fennállása óta nem írt senki. Hivatalosan a szocialista Magyarországon megszűnt a nyomor és az elmaradottság; fejlődik a mezőgazdaság, virágzanak a téeszek, a falvakban tömegesen épülnek az új házak, és most ez a fiatal író lát egy olyan falut, ahol tetvesek a gyerekek, denaturált szesszel, „durával” kábítják magukat az emberek, téesz nincs, meg se tudták alakítani, olyan rosszak a földek. Egy falut, ahol sötét és kilátástalan az élet, ahonnan csak menekülni lehet, menekülnek is a fiatalok, a munkaképes férfiak. Végh Antal megdöbbent, felháborodott, és megírta, semmit nem szépítve, a nyomasztó igazságot, a falu nyomorúságát, elhagyatottságát. A riport meg is jelent a Valóság című folyóiratban, Állóvíz címmel.
Ekkor kezdődött az igazi nagy baj. A nyíregyházi pártbizottság, a megyei pártvezetők egyenesen a szocialista rendszer elleni támadásnak vették a cikket, az elért eredmények megkérdőjelezésének, márpedig az volt a legnagyobb vétek. Az indulatok elszabadultak: nem a megmutatott nyomorúság ellen, hanem az író ellen. Az első intézkedés az volt, hogy kerestek egy újságírót, aki megír egy ellencikket, amiből annak kellett volna kiderülni, hogy Végh Antal hazudott. Az ellencikk nagyon gyengére sikeredett, szánalmas volt, nem győzött meg senkit, a harag tehát tovább gyűlt az illetékesekben. Ekkor üzenték meg az írónak, hogy nem léphet a megye területére.

​

​

                                                     ***

​

​

Most

Most, hogy idegeneknek küldök
ölelést, mert a kedveseimet nem érhetem el,
eljátszom a gondolattal, hogy egy pillanatra
rábámul arra a kis jelre valaki:
ugyan már, ki lehet,
aki folyton szívet és ölelést dobál:
jó tudni, hogy ebben a szeretetlen világban
legalább – a valóságon már túl – jelekkel mégis
szeretjük egymás gondolatait.
Most, hogy nem tudom felemelni magam
arra a kiálló sziklára, ahonnan már
olyan közeli az ég, hogy kinyújtott
ujjaimra ülhetne egy felhő:
óvatosan lépkedek a sárban,
a tócsa ugyanis
néha megvillantja az ég kékjét:
itt az idő, hogy elszámoljak magammal,
mintha egyedül kockapókereznék.
Ki dönti el, hogy lehetek-e győztes?
Kinek fizetek, hogyha vesztettem?
2020. júl. 4.

​

​

​

​

​

​

​