Magamról

                                     Az írás

​
Olvasó ember vagyok, s ez magával hozta, hogy magam is megpróbálkozzam az írással. Versekkel kezdtem diákkoromban, s még később is, míg élő kapcsolatom volt az egyetemmel, azzal a légkörrel, amely szinte kikövetelte, hogy alkotni akarjak én is. 

Most kézbevéve ezeket a verseket, látom, mennyire irodalmi ihletésűek,  az akkori éveimet és valós élményeimet  meghaladóak, ennek ellenére mégis mély érzésekről szólnak: ugyanis mindig nagyon át tudtam élni az olvasott műveket.

Leginkább a női sors, a női szerepek foglalkoztattak. Az irodalom megismerhetővé tette azokat is, amelyeket a valóságban elkerülni igyekeztem.

 Homérosz, igen, Homérosz, a ki tudja ki, ki tudja hány költő ragadott meg hihetetlen módon; az Odüsszeia, a soha el nem avuló emberképével, nőalakjaival.

 Nem ismerünk  ma is  Nauszikaákat, Kirkéket, Pénelopékat s Kalüpszókat? Ezek archetípusok, akárcsak a görög istennők, ahogy Müller Péter mondta, s mi  magunkban hordjuk mindegyik szerep lehetőségét. 

És hogy melyik szerep jut nekünk? Vagy melyiket választjuk? Attól is függ, hány Odüsszeuszt sodor utunkba a sors!

Hiszen ki ne ismerné Odüsszeuszt, az önmagával küzdő, örökké elvágyódó hűtlen hűségest? 

 

A  " zenevers" iránti vonzalmamra példa:

                                                   

 

 

                    Dalocska

 

                 Árnyék a szememen,

                 igéz és ámít,

                 nyújtja a bűvölő,

                 furcsa csodáit.

                 Megsimít, cirógat

                 pitypangszál-puhán,

                 szellővel dúdolgat,

                            ringatja áradat.

 

                     Cédrusfa-gyötrelmű

                            napokat épít,

                    körhintapörgéssel 

                          ragad az égig,

                     csontomból növekszik,

                      árnyék a szememen,

 

                      ringató gyötrelem,

                      szerelem... Szerelem.

                                         (1968-75)

    

 

                                    Töredékek

 

 

         1.Ez az út a fel is út, le is út!

 

 

         2.Uram, segíts, hogy legyen medve,

           Ha már elittuk fenekedve!

 

 

         3.Csigaház az életem, 

       amíg élek, viselem.  

 

 

        

 

 

 

                                                                      

 

                                          

   

 

     Mindig bennem volt az önkifejezés szándéka, ezt mutatják a verskísérletek. Próbálkoztam néha kis esszékkel is, aztán a mindennapokban elvesztek ezek az önmagamra fordítható órák. Az írás ugyanis magányos tevékenység, idő kell rá és elmélyülés. Most, hogy van időm,  erősebb lett a belső késztetésem is: írni kell.

Lassan találtam meg a magam hangját, több kísérlet után. Ma már a napjaim része az írásra fordított néhány óra.

                                      

 

Prózát néhány éve kezdtem írni, főként az unokáim kedvéért.

A most megjelent kisregényem: A jószándék kavicsai gyermekkoromnak, szüleimnek, nagyszüleimnek állít emléket.

 

Tanári pályám megrázkódtatásai ihlették a most megjelent, PROFESSZOR című novellámat, az éppen készülő regényem pedig egy kamaszlány külső-belső világának alakulásáról szól.

 

Meseregényt is írunk az unokáimmal: ők adják az ötletet, én megírom.

Két kötet készült már el: lovagok, apródok, elvarázsolt erdő, különös hangulatú vár a baljós erdő mélyén, és az erdőtündér, aki azért született, hogy védje az erdőt, az életet: természetvédő tündérmese. Kiadót még nem találtunk rá.