Ha elmúlik karácsony...

 

 A csodákra mindig várni kell. Meg kell érdemelni. Mosolyogni a saját gyerekességünk fölött, de titokban számolgatni a napokat. 

És ha Te vagy a Varázsló, ez akkor is igaz. Csak reménykedhetsz, hogy a csoda megint megtörténik, a varázslat újra működik, s a hétköznap átlényegül ünneppé. 

Aztán valami megrezdül: talán egy zene, egy kép, talán a lélekből fakadó kívánság indítja útjára, hogy elfelejtsd az ünnepi előkészületek fáradalmait, hogy magadra vedd az ünnepi ruhával együtt a csodateremtés erejét is. 

Karácsony van.

Jönnek a boldog találkozások, a gyerekek, az unokák. Feltöltődsz szeretettel. Izzik körülötted a család: hangok, élet, pezsgés vesz körül. 

Aztán mikor elcsendesül a ház,mindenki hazaért szerencsésen, te elpakolsz minden tányért, ritkán használt ünnepi evőeszközt, berakod a mosógépbe az asztalterítőket, az ágyneműt. A lábad megbicsaklik egy szőnyeg alatt megbújó játékon, és portörlés közben nagy maréknyi tűlevelet söpörsz össze. Aggodalmasan megvizsgálod a fát: hatodikáig még kibírja.

Érzed, hogy elfáradt az ünnep. Ízét vesztette, mint az ünnepi ebédek maradéka. Valami egyszerű ételre vágysz. A hétköznapok szokott ritmusára.

A hétköznap ugyanis a biztonság, a megszokott rend.

Az ünnep -  az kaland. A különleges, a kivétel.

Csak akkor van, ha vannak hétköznapok is.

Ezen gondolkozom, mikor leszedem a karácsonyfa díszeit. Megsajdul egy pillanatra a szívem, mikor bedugom egy nagy zsákba a fát, hogy le tudjam vinni a ház elé, s ne szórjam tele a lépcsőházat a tűlevelekkel. Egy pillanatnyi fájdalommal adózom az elmúlt napok hangulatának: a díszétől megfosztott fácska elbúcsúzik tőlem.

Aztán előveszem a porszívót: a zúgása megnyugtatóan mindennapi. Azt  most is szomorúan veszem tudomásul, hogy mosógép van, de vasalógép még mindig nincs. Vár rám a nagy halom terítő, ágynemű, tömérdek egyéb vasalni való. Sóhajtok. Ezen is túl kell esni.

Tiszta, friss, hétköznapi illattal telik meg a lakás. Egy Pilinszky idézet motoszkál a fejemben:

"Visszafogad a régi rend. Kikönyöklök a szeles csillagokra."

  Készülök a következő csodára. Kitakarítom a lelkemet is.

                                                                                            2014. január

 

 

 

 

 

 

                                                     Lina varázsol

 

 

A betegség, mint tudjuk, mindig rosszkor jön, de legrosszabb, ha épp az ünnepek előtt tör rá az emberre. A háziasszonyra,  két, csodára váró gyermek anyjára. Lina sóhajtva vette tudomásul a lázat, a gyengeséget, hogy nincs mit tenni, rá kell szánni pár napot, hogy meggyógyuljon karácsonyra. 

-Neked kell bevásárolni - nézett a gyermekei apjára. Az bólintott. Ha kell, hát kell. Nem sokszor kényszerült rá, hogy egyedül lássa el a háztartást, hát felvonta a szemöldökét, mikor a listáról kiderült, hogy több helyen is sorba kell állni, míg mindent beszerez.

-Vedd meg a fát is - súgta oda neki Lina, hogy a két gyerek meg ne hallja. Bár a nagyobbik már iskoláskorú volt, a kisebbik is óvodás, Lina ragaszkodott hozzá, hogy a karácsony meglepetés legyen, varázslat, misztérium. 

 Apa hosszasan elmaradt. A gyerekek szokatlan csendben játszottak a másik szobában, míg Lina a lázzal küszködött. 

- Megvan minden! - lépett be Apa - kipakolok. 

A gyerekek kivágtattak a konyhába segíteni.  Hátha van a szatyor alján valami nekik való is.

Apa megvakarta a fejét.

-Megvettem a fát is...

Lina gyanakodva nézett fel. Volt valami a férje hangjában, ami felkeltette a figyelmét.

-Milyet vettél?

-Khm... Azt mondták, ez a legdivatosabb... 

-Milyet vettél? - tette fel nyomatékosabban a kérdést Lina balsejtelemtől vezérelve. 

-Elég ... nagyot.

-Milyen nagyot?

-Khmmm... azért befért a pincébe...

-Befért?

-Be!

-Atyavilág! - mondta Lina mély meggyőződéssel.

-Nem fogja lehullatni a levelét! - mondta Apa, hogy lelkesítse.

-Miért, milyen levelei vannak?

-Hát, jó hosszúak! És nem potyogtatja! Mondta az árus is, hogy csak ezt érdemes venni!

-Atyavilág! - ismételte önmagát Lina. - Mennyi volt?

-Nos, kicsit drágább, mint a többi...Így csak egy doboz szaloncukrot vettem.

-Jó!- mondta Lina, és nagyon igyekezett meggyógyulni karácsony napjára.

Huszonnegyedike délelőttjére már valóban talpon volt. A lakás megtelt a frissen sült kalács illatával, a beigli természetesen kirepedt, de ennyi tölteléktől hogy is ne repedt volna ki, a pástétom is a hűtőben dermedezett, ami most a Kisebbik szerint olyan finom lett, olyan finom, mint a főzelék! 

A sütés-főzés kissé kimerítette Linát, de a délutáni varázslást nem hagyta senki másra. 

-Bekapcsolom a tévét a gyerekeknek. Te pedig lemégy a pincébe, felhozod a fát, és a fürdőszobán keresztül besurransz vele a kisszobába. Aztán te vigyázol a gyerekekre, hogy be ne jöjjenek, míg én feldíszítem! - Lina szeretett rendelkezni. Ezt a férje sosem hagyta megjegyzés nélkül, igyekezett leszögezni, hogy a kategorikus imperatívuszt talán mellőzni kellene a kommunikációjukban, mire Lina ingerült lett, ez pedig többnyire elnyúló vitához vezetett közöttük. Most azonban, talán az ünnepi hangulat miatt, a férje nem szólt, Lina pedig megkönnyebbülve fordult vissza a teendőihez.

A tévé egyetlen csatornáján egész délután rajzfilmeket vetítettek, a két gyerek pedig boldog izgalommal kuporgott a fotelben: korlátlan filmnézés, és közben az izgalom, hogy milyen is lesz a karácsony, a karácsonyfa, ami valami csoda folytán felragyog majd előttük, mikor kinn besötétedik! Ez igen! 

Lina mögöttük állt, ő is a filmet nézte, a fekete-fehér rajzfilmet, mikor különös hangok szűrődtek be az előszobából. A tévéhez ugrott, felhangosította, hogy elnyomja a súrlódó hangokat, amelyekhez nyögés, elfojtott szitkozódás társult.

Apa benyitott a szobába, és intett neki. 

-Gyere! - súgta némán. - Beszorult.

Lina kirohant. 

-Hogyhogy beszorult? - kérdezte már az előszobában, de teljesen fölöslegesen, mert már ő is látta: a hatalmas erdeifenyő vége kilógott a fürdőszobaajtón, a másik vége eltűnt a kisszoba ajtajában.

-Nem lehet befordulni vele! - mondta Apa.

-Atyaég! - módosított Lina a korábbi megjegyzésén.

-Próbáld behúzni a szobába! Én meg tolom innen!

-Jó! - mondta Lina. Valami ellenállhatatlanul csiklandozta belülről.

-Érdekes a film? - kérdezte a gyerekektől, miközben még hangosabbra vette a tévét. Azok bólogattak.

-Nem szabad kijönnötök! - nézett rájuk szigorúan Lina. -Aki feláll, nem nézheti tovább a tévét!

A gyerekeknek eszük ágában sem volt felállni. Ritkán volt ilyen jó műsor, amit méghozzá korlátlanul nézhettek.

-A fürdőszobába se mehettek! - tette hozzá Lina a biztonság kedvéért. A gyerekek nem is hallották. A tévé ordított, ők boldogan meredtek rá.

Az anyjuk belépett a kisszobába, és elállt a lélegzete. A fürdőszobából már benyúlt a fa akkora csúcsa, hogy már az is elég lett volna karácsonyfának.

-Húzom! - szólt ki halkan Apának. Nekiveselkedtek. Föl-le emelgetve, nagy küzdelmek árán végül sikerült: a fa berobbant a szobába, s szétugrottak az ágai, olyan módon,mint a kinyíló esernyő. Felállították a talpára, s akkor kiderült, hogy a csúcsa a plafonról visszahajlik, - legalább nem kell csúcsdísz! -az oldalágai beterítik az egész szobát, az emeletes ágytól az íróasztalig és a falig. Egy karácsonyfa-monstrum állt előttük.

Lina csuklani kezdett az elfojtott nevetéstől.  Apa válla is rázkódott.

-Besurranok vele! Nagyon jó! Majd besurranok!

-Ez egy surranós fenyő! - dőltek egymásnak kifulladva.

-Milyen régen nem nevettünk így együtt! - futott át Linán a gondolat. 

-Menj a gyerekekhez! Nehogy mégis bejöjjön valamelyik!

Elővette a szaloncukrot és a díszeket. Mindent felrakott a fára, ami csak volt a dobozban: a gyerekek által készített színes papírláncokat, üveggömböket, végül a szaloncukrot, de a fa a maga ősbozontjával szinte nyomtalanul elnyelt mindent. Állt fenségesen, arasznyi hosszú tűleveleivel, csak itt-ott csillant meg közte a díszek sokasága.

Besötétedett. Lina érezte a másik szoba felől áradó türelmetlenséget. A várakozást.

Meggyújtotta a gyertyákat, a csillagszórót, és megcsendítette a pici csengőt. Kitárta az ajtót, és a két gyerek sikoltó örömmel torpant meg a Fa előtt. Kerekre tágult szemmel nézték, hitetlenkedő ámulattal.

Lina Apára nézett, Apa őrá, és végre hangosan felnevethettek mind a ketten. Őszintén, ellenállhatatlanul, mint valamikor régen.

-Ilyen gyönyörű karácsonyfát még nem is láttam! - mondta a Nagyobbik meggyőződéssel. 

-Én sem! - mondta a Kisebbik, aki ritkán volt egy véleményen a nővérével, de most A Fa csodája közös nevezőre hozta őket.

-És a fa alatt kell bemászni az ágyhoz!- kiáltotta diadallal a nagy.

- Éljen! - kiáltotta a kicsi. 

Aztán anya is bemászott hozzájuk, mesélni. Meleg barlanggá változott a gyerekágy, egy igazi erdő mélyén, mely fenyőillattal töltötte be a lelküket is.

A békesség, mint varázslatos védőburok ölelte át őket. Évekig éltek még a "surranó fenyő" csodájából.

                                       2015. december 19.