Haiku-féle

A vigasztalan novemberi ég
súlyától borzong a vetkőző hárs.
A tűzropogásra gondol.

2019. november

​

Advent

Uram, ne hagyd,
hogy a vesztemre törjek,
hogy legnagyobb ellenségem
én magam legyek!
Hogy Júdásként eláruljam magam,
kezemben csörgetve a harminc
ezüstpénzt.

​

Uram, ne hagyd, hogy gyermekeim elől
elvegyem az éltető falatot,
unokáim elől a levegőt!

Uram, ne hagyd, hogy én
pusztítsam el
a Te szép világod,
amit nekem készítettél:
nem pusztításra,
hanem megőrzésre,
nem kapzsiságra,
hanem megosztásra,
nem háborúra,
hanem békességre.

​

Uram, talán megvan valahol még
az a szivárványhíd,
valahol a bárányok is legelnek,
s fehér galamb is röpköd felettük.

​

Reménykedve hajtom meg fejem,
mert megszületett, íme, az a gyermek!

2019. nov. 21.

Miért ez a kert?

Miért épp az az udvar?
Sárga homokszemek az ujjaim között.
Miért a templomfal tövében
a zöld moha?
Lehasalva
közelről láttam
a finom szálakon az apró bóbitákat.

Miért épp ez az udvar, ez a kert,
a kertben a szőlőtövek közt kanyargó út
lefelé a homokdombon,
jobbra egy görcsös őszibarackfa,
édes-fanyar íz olvad szét a számban,
s az apró zöld gyümölcs emléke
megborzongat ma is.
A kert aljában a körtefa,
vérbélű körte illata - miért?

Miért ez a kert merevült ki a múltból,
hogy ez villanjon elém,
ha azt hallom: gyerekkor?

Miért a tátika tarka virága?
Mókásan nyitogatja száját
ha két oldalról megszorítom...

Miért épp ez a pillanat?

Miért ez a kép hordozza a teljességet,
a békét?
Miért keresem ennek a kertnek a titkát ma is?
Ó, válaszolj, Idő!
 

​