IN MEMORIAM

​

Nevermore

Kitöltöm a második csésze teát.

Félreteszem.

Halkan lépek az üres szobába,

a kilincs se csattan.

Mozdulatlan a rend.

A kanaladat, villádat most sem használja más.

Az csak a Tiéd.

A szék hátán a pulóvered.

Hiába simítom végig,

nem érzem benne a válladat.

A párnád

már nem őrzi a fejed nyomát.

Elrakom a félig olvasott könyvet.

A könyvjelző riadtan mered rám.

A naptáradba írt kusza szavaktól

elszorul a torkom.

Az órák lassan, némán mérik a lomha

időt.

Talán csak ostoba játék ez.

Mindjárt belépsz az ajtón.

Mert a soha felfoghatatlan.

Csak az örökké az igaz.

2020. október 22.

​

​

In memoriam

​

1. Mikor nem segít már a sírás,

csak a köszönet marad.

Ami elveszett a jövőből,

a múlt hálójában fennakadt.

Köszönöm, hogy szerettél,

köszönöm, hogy szerettelek.

Köszönöm, hogy a társam voltál,

köszönöm, hogy elfogadtál.

Megköszönöm minden reggel,

hogy veled éltem jóban-rosszban,

hogy egykor engem választottál,

hogy a Lelkedet választottam.

Köszönöm, hogy átkaroltál,

köszönöm, hogy karoltalak,

köszönöm, hogy erőt adtál,

köszönöm, hogy tartottalak.

Kire többé már nem kell várnom,

akiért többé nem aggódom:

szelíd, megbékült Lelkeddel

örök otthonod befogadott.

Nekem csak a köszönet maradt:

köszönöm Neked az életemet,

köszönöm Sorsom, minden álmom.

Köszönöm. Mindig szeretlek.

2.

Nem érdekel már a virág,

sem a színpompás levelek.

Hiába hull a zápora,

mint a könnyek, csak lepereg.

Meg nem érint már téged.

Pedig jártunk valaha

térdig susogó aranyban,

átszitált rajtunk a fény,

alkony lépett a nyomunkba.

S elszürkült tőle minden.

3.

Te már beleláttál

a Titkok Titkába.

Megismerted Isten szíve

végtelen mélységét.

Én beleragadtam

temető sarába,

csak a Lelked emelhet fel,

csak Te emelsz engem.

2020. november 7.

​

In memoriam II.

​

Hogyan töltsem be a hiányod?

A zene hiába szól,

ez nem a Te hangod,

a kép nem sugározza bőröd

melegét,

bár itt van

előttem az arcod.

Hogyan töltsem be a hiányod?

az álom szertefoszlik,

az emlék csupán csak gondolat,

lépteimet hiába igazítom

Hozzád,

magányos levelek

kavarognak az úton.

A szívemben vagy, de meg nem

érinthetlek,

csupasz ágak nyújtóznak felém,

összekuszálva az őszi ég

tompa kékjét.

Betölthetelen a hiányod.

A hiányoddal élek.

Lassan távolodó fájdalommal

mondom:

"az örökké az igaz".

2020.november 22.

​

Nézz fel!

 

A porból, sárból is

a csillagok fénye hívogat.

A törvényt meg nem törheted,

de újra építheted a holnapodat.

Leld meg a békét, mélyen

a szívedbe rejtve megmaradt,

egy szín, egy hang, egy álom őrzi,

csodát teremtő hangulat.

Őrizd, a dolgod ennyi már,

mindazt, mi éltet, ami szép.

Tudod, újra kihajt az élet,

bárhogy komorlik most a tél.

2020.december 27.