Majsányi Kati

2022.

Néha azt hiszem, értem
szándékaidat,

Uram.

Én is nagy Terved részese vagyok,

s hogy megszülettem, áldásod kísért.

Megáldottál különös álmokkal,

megáldottál annyiféle vággyal,

szégyenekkel, esendőségekkel,

hogy magamnak kelljen

utat vágni magam dzsungelében.

Megáldottál Hozzád-sóvárgással,

de csak másokban kerestelek,

mert magamat oly kicsinek láttam,

mert magamat oly gyengének láttam,

Hozzád emelni magamat nem mertem,

Hozzád szólni nem voltak szavaim.

Megáldottál, Uram fájó testtel,

s vezettél lassan fájdalmakon át,

most már tudom, a kezemet fogtad,

s lelkembe súgtál néhány halk imát,

s hagytad, hogy az utamat járjam.

Megáldottál derűvel, ne fájjon:

hogy épül le mindaz, ami anyag,

hogy épül fel mindaz, ami lélek.

Megáldottál épülő családdal,

összefogózó lelkek vesznek körbe,

közénk helyezted

egy kicsiny darabját

Önmagadnak.

Most már tudom: Te vagy

a végtelen, áradó szeretet,

minden emberi szeretetben ott vagy.

Betöltöm a nagy tervedet, Uram?

Ez volt vajon a szándékod velem?

2021. december 17.

Néha azt hiszem, már értem

szándékaidat,

Uram.

Én is nagy Terved részese vagyok,

s hogy megszülettem, áldásod kísért.

Megáldottál különös álmokkal,

megáldottál annyiféle vággyal,

szégyenekkel, esendőségekkel,

hogy magamnak kelljen

utat vágni magam dzsungelében.

Megáldottál Hozzád-sóvárgással,

de csak másokban kerestelek,

mert magamat oly kicsinek láttam,

mert magamat oly gyengének láttam,

Hozzád emelni magamat nem mertem,

Hozzád szólni nem voltak szavaim.

Megáldottál, Uram fájó testtel,

s vezettél lassan fájdalmakon át,

most már tudom, a kezemet fogtad,

s lelkembe súgtál néhány halk imát,

s hagytad, hogy az utamat járjam.

Megáldottál derűvel, ne fájjon:

hogy épül le mindaz, ami anyag,

hogy épül fel mindaz, ami lélek.

Megáldottál épülő családdal,

összefogózó lelkek vesznek körbe,

közénk helyezted

egy kicsiny darabját

Önmagadnak.

Most már tudom: Te vagy

a végtelen, áradó szeretet,

minden emberi szeretetben ott vagy.

Betöltöm a nagy tervedet, Uram?

Ez volt vajon a szándékod velem?

2021. december 17.

Olyan mélyen élsz a lelkemben,Uram,

mélyebben tán, mint a szerelem,

pedig arról sem tudtam beszélni,

csak versben, köznapi szavam

nem volt rá. Dadogtam,

szavakat fojtó szemérem miatt,

csak a versben jutottam

a mélybe.

Rólad sem tudok elkopott szavakkal

úgy beszélni, ne lenne hamis,

ahhoz képest, mit mondanom kéne.

Ezért adsz talán kicsike szókat,

dallamot a szavakhoz, merítőnek,

hogy lelkem mélyéről felhozzam mégis

azt a megrendítő,

fel nem fogható

csodát,

hogy érezlek, Uram!

2022. január 16.

Április 5.

Rendkívüli élmény volt számomra ez a délután a Krúdy Gyula Könyvtárban. A beszélgetésünk közben Csukáné Szerémy Andrea és a Fébé Társulat két kedves tagja mondta el néhány versemet. Torokszorító érzés volt hallgatni az előadásukat, mások szájából a saját soraimat. Meghatódtam.

Andrea kérdéseire válaszolva szó esett az írásaimról, az életemről, a terveimről.

Köszönöm a meghívást a könyvtárnak, köszönöm, hogy sokan eljöttetek, meghallgattatok. Örülök, hogy ennyien szeretitek a verseket!

Szépséges virágcsokrot kaptam Csuka Leventétől, a könyvtár vezetőjétől. Ez pompázik most az asztalomon.

Az elhangzott versek:

Majsányi Kati: Flóra

Nem tudtam szeretni. Ne bántsatok érte.

Szívemet kínáltam: lelkemet is kérte.

Magába temetné a teljes valómat,

amíg minden sejtem sejtjeibe olvad.

Nem tudtam szeretni. Kicsi voltam hozzá,

csak ember, csak asszony - nem valami oltár.

Tüzes láva lelke elhamvasztott volna,

égtem már, szédültem örvényébe hullva.

Gyenge voltam hozzá: fájdalmait vinni,

őt is, magamat is porból felemelni.

Vállaim görnyednek kettős teher alatt,

s ő semmi ágán ringat rettentő álmokat.

Szánalmam nem kellett, akárhogy kínáltam,

testem-lelkem kevés ahhoz, hogy megváltsam.

Sötét mélyeibe nem jut le a szavam:

árvasága kiált, s válasz nélkül marad.

Haláltól menteni olyan szerelem kell,

kevés ott az asszony, kevés ott az ember:

elveszteni magam, porrá hullni széjjel,

lenni levegője, vagy csillaga éjjel...

Nem tudtam szeretni. Kevés rá egy élet.

Bár könnye, sírása igazgyönggyé érett,

de anya, testvér, asszony mind egyszerre lenni...

Ember vagyok. Kicsi. Féltem őt szeretni.

2017. ápr. 20.

Leginkább játszani

Leginkább mégis játszani szeretnék,

elhagyni mindent, ami felnőtt, súlyos,

vagy csak játékból hordani tovább,

mint kisgyerek, aki anyja ruháját

húzta magára, s lépdel nagy cipőben -

túl nagy lett minden, semmi nincs helyén,

csak hogyha játék, akkor van értelme.

Leginkább játszanom kellene újra,

körbetipegni klaffogó cipőben

magam szobrát, kit végül kifaragtam,

aztán ott hagytam: álljon emlékéül

annak, aki rég nem én vagyok már-

túl nagy lett minden, mérni sem tudom,

de hogyha játék, akkor van értelme.

Leginkább játszani hát, véres-komolyan,

lenni királylány, banya, vagy manó,

megborzongani titkok kapujában,

varázserőmmel mégis utat vágni,

oda, ahol várnak a csodák -

túl kicsi lettem, túl nagy a világ,

csak hogyha játék, akkor van értelme.

Rejtőző

Ami voltam, az maradtam:

titkos kerthez rejtekajtó,

nincsen kulcsa,

nincsen zárja,

vad erőnek ellenálló.

De ki érint szelíd kézzel,

puha szóval megsimogat:

rejtekajtó csak kinyílik,

minden titok elővillan,

minden titok, minden álom,

minden sóhaj, minden dallam,

titkos kertnek muzsikája,

kiárad a nyitott ajtón,

minden éj és minden nappal.

Ami voltam, az maradtam.

Titkos kerthez vezető út,

láthatatlan kicsi ösvény,

hol kanyarog,merre, hol fut,

nem láthatod,

tudni sem kell,

épp csak érezd, merre fordul.

Vigyázva lépj, el ne tévedj,

láthatatlan kicsi ösvény,

titkos kerthez rejtekajtó,

minden titok őrizője:

ami voltam, az maradtam.

***

Néha azt hiszem, már értem

szándékaidat,

Uram.

Én is nagy Terved részese vagyok,

s hogy megszülettem, áldásod kísért.

Megáldottál különös álmokkal,

megáldottál annyiféle vággyal,

szégyenekkel, esendőségekkel,

hogy magamnak kelljen

utat vágni magam dzsungelében.

Megáldottál Hozzád-sóvárgással,

de csak másokban kerestelek,

mert magamat oly kicsinek láttam,

mert magamat oly gyengének láttam,

Hozzád emelni magamat nem mertem,

Hozzád szólni nem voltak szavaim.

Megáldottál, Uram fájó testtel,

s vezettél lassan fájdalmakon át,

most már tudom, a kezemet fogtad,

s lelkembe súgtál néhány halk imát,

s hagytad, hogy az utamat járjam.

Megáldottál derűvel, ne fájjon:

hogy épül le mindaz, ami anyag,

hogy épül fel mindaz, ami lélek.

Megáldottál épülő családdal,

összefogózó lelkek vesznek körbe,

közénk helyezted

egy kicsiny darabját

Önmagadnak.

Most már tudom: Te vagy

a végtelen, áradó szeretet,

minden emberi szeretetben ott vagy.

Betöltöm a nagy tervedet, Uram?

Ez volt vajon a szándékod velem?

2021. december 17.

Tavasz

Arra sétálok, ahol sokszor Veled.

Nem keresem a lépteid nyomát,

érzem, hogy itt vagy.

Látod, hogy kéklik a sok ibolya?

Szél borzolja a még csupasz

fákat, de

érzed, milyen melengető a nap?

A föld édes illatát,

a tavasz illatát

beszívom mélyen, le, a szívembe.

Könnyű lesz tőle minden.

Kicsit átkarolsz, hogy könnyebben

lépjek,

kövek, árnyak közt

utat találjak,

ne riadjak meg a Titok mélyétől,

ne borzadjak meg

semmitől, mi vár még.

Egy ritmusra lépünk. Hazatalálsz bennem.

Örök kérdés helyett vagy

örök bizonyosság.

Fájdalmak helyett

megbocsátó béke.

Könnyek mögött is

örökös derű.

Tudom, velem maradsz

örökkön örökké.

A Hunyt szemmel című regényemről

Mindig öröm, ha dicséretet kap az ember. Ha a munkáját illeti a dicséret, akkor különösen. Sokat segített nekem az újabb és újabb könyvek megírásában, hogy voltak, akik örömmel olvasták a megjelent írásaimat, és ezt a véleményt el is juttatták nekem. Inspiráló véleményeket kaptam, és ezeket nagyra becsültem.

Most az egyik kedves főiskolai tanárom kezébe kerültek a könyveim, a Hunyt szemmel és a Lina. Dr. Sallai József docens a Bessenyei György Tanárképző Főiskola tanára volt, egyike a példamutató személyiségeknek, akikre ma is hálával emlékszem, és bár nyugalomba vonult, ma is képviseli azt a szellemet és azokat az értékeket, amelyek a főiskolát, a magyar és történelem tanszékeket jellemezték. Az irodalomtörténet tudósa, tankönyvíró, kutató, aki ma is sokat tesz az elhunyt legendás oktatók emlékének fenntartásáért; példaként említem a történelem tanszék vezetőjének, Hársfalvi Péternek állított emléket, az ebben való közreműködését.

Az ő véleménye tehát kiemelten fontos számomra. Szeretném néhány mondatát - az ő hozzájárulásával – idézni. Ez a legmagasabb kitüntetés, amit kaphatok.

„A hagyomány szerint írónak születni kell. Kati, maga született író, de mellette mindent tud a műfaj követelményeiről is. Aztán nyitott szemmel kitűnő megfigyelő, hunyt szemmel pedig a szívével lát a lelkekbe. Gazdag eszközökkel mutatja meg az emberből azt, ami nem látszik (ami a művészet jellemzője). Nem mindent akar elmondani, de semmi sem hiányzik, amire szükség van. Ugyanez vonatkozik a szereplők és a helyszínek számára is. Én egy életen át tanítottam (írtam a módszertani tankönyvbe), hogy a hely nem csupán az, ahol az esemény történik, a földrajzi koordinátákkal leírható környezet, hanem az emberre, közösségre ható (tápláló, védő, alakító) valóság. Tetszik tehát, hogy Linát is formálja a hely. Röviden: szerethető, olvasható, élménygazdag, változatos (egyéniségekhez igazított) stíluseszközöket használó, műveltséget sugárzó (értékhordozó) szépirodalmat ad az olvasók kezébe. Számomra egyenesen hízelgő, hogy a főiskola milyen maradandó nyomot hagyott az emlékezetében, és milyen jól érzékelte a tanszékünk szellemiségét. Úgy érzem, minden olvasónak nyereség a könyv elolvasása. Tartalma, sodrása, kiforrott, egyéni hangja, emelkedett, de természetes, könnyed stílusa szinte megakadályozza, hogy letegyük a kezünkből. Szívből gratulálok!”

Köszönöm, Tanár Úr!

Dr. Sallai József a Lináról:

Drága Kati! Nem csodálom, hogy elfogyott a Lina kötete. Sok örömöm volt az elolvasásában. Nem leírt, hanem szépen megírt történet, szépírói alkotás. Nagyszerűen mutatja meg, milyen szív dobog egy tiniben. Gratulálok!!!

***

Meg nem történtté

nem teheti semmi.

A tenger kék ragyogás

a végtelenben.

Langyos fövenyen lépdelek mezítláb,

épp ott, ahova ki-kicsap a hullám,

megcsiklandoz, elmegy és visszatér,

megújuló tánc. Nevetek.

Lépdelek a homokban a parton.

Nekem feszül a bolond tengeri szél,

tépi, cibálja szoknyámat, a kendőm,

majd átölel, szelíddé csendesül.

Lépdelek, a homok simogat,

lépdelek, s tudom, hogy követsz,

ott vagy mögöttem.

Te is nézed a tengert, hívogat,

ősidők óta ugyanazt dúdolja,

ugyanúgy forr, csapkod,

ha partot ér.

Nézzük a tengert,

a Végtelent.

Lekapja kalapodat a szél, utánanyúlsz.

S ha megállnék,

Hozzád is dőlhetnék egy percre.

Nem állok meg,

nem pillantok hátra,

ne tűnj el, mint Eurüdiké,

csak lépdelek az álom

tengerpartján,

tudom, hogy ott vagy mögöttem,

követsz,

s ha nem állok meg, és nem nézek hátra,

velem is maradsz.

2022. június 13.

***

Csak a szél

A zöldarany foltok tarkította kertben

csak a villanó madarak,

libbenő, játszi levelek

próbálják elfogni, átkarolni, hiába.

Itt volt, s már nincs is.

Kitárt karú fák integetnek utána.

Kapkodó kezemmel, györődő elmémmel

így próbállak megragadni én is

illékony pillanataiban a múltnak.

Nem ahogy ülsz és ülök,

mélyet lélegezve a tuják illatából,

nem a hátad hajlását,

lépteid lassúságát,

nem a kezed melegét,

simogatását,

nem a válladat a fejem alatt,

nem a befelé mélyülő pillantásodat,

ahogy egyre inkább elmerülsz magadban,

abban a titokzatos világban,

ahova nincs bejárásom,

minek kapujában riadtan állok,

minek mélyére nem tudok belátni.

Csak azt szeretném, azt a pillanatot,

azt a szívdobbanásnyi csendet,

mikor a lelked megpihent lelkemen.

Azt a varázsos pillanatot. Hiába.

Megadom hát magam a szélnek,

borzoljon össze kedve szerint,

zúgjon a fák közt, ahogy akar,

söpörje a száraz leveleket,

ringasson emlékfoszlányokat,

legyintsen felém egy megfoghatatlan

illatot,

hadd temessem bele az arcom,

lélegezzem be a régmúlt napokat,

s aztán engedjem elillanni ismét.

Kitárom a karomat, mint a fák: jöjjön,

s fújjon rajtunk keresztül a szél.

2022. június 11.